Demény Péter: Egy szerelem töredékei (Ami egy szakítás után megmaradt)
(Tudod, hogy nincs bocsánat)
A francba már
keresed a szerelmet?
És most, hogy megjött, menjen el,
ne tudja, hogy mikor mi kell,
s még kérjen engedelmet?
Bocsánatot, hogy döntened
már megint nem, nem lehetett,
nem hagyott soha, semmi?
Bocsánatot, hogy otthagyod,
de persze, hisz "költő vagyok"
mégsem tudod feledni?
Kérjen elnézést, hogy a vágy
nem tudja, hogy miként tovább,
hogyan kell tönkremenni,
s ahhoz, hogy életben maradj,
nem kell a lélek, csak az agy
kamráiban rohadni?
(A szerelem gyötrelmei)
Egy nagy csönd kellene nekem,
csak én legyek és csak magammal.
Gyötörjön szét a szerelem,
ne védhessem magam szavakkal.
Ne rímeljek felhőtlenül,
mintha bizony csak költő lennék.
"Ez sokba kerül még neked,
hiába is szeretnéd."
Küzdjek meg minden mondatért,
szerelem nélkül, egyedül.
Ne tépjen szét a robbanás,
ne óvjanak a repeszek,
ne menekülhessek Freudba, Jungba,
Dosztojevszkijbe, másegyébbe.
Kurva élet! Ne szaladhassak
semmi felvilágosult izébe.
Csak tudjam, az ő keze nincs itt,
az ő bőre, az ő haja,
csak hiányozzon a karomból
válla-csípeje-dereka,
csak féljek, hogy nem lesz tovább,
hiába véd a gyávaság,
hiába rohannak az elvek:
az élet jön, az élet elmegy.
(Sanzon)
Ó istenem, hogy együtt egyre mentünk,
aztán mégis elváltak útjaink.
Ne félj tőlem, hisz annyiszor nevettünk,
és ma is érzem régi csókjaink.
Hát ne hidd azt, hogy elmúlik az élet,
elbúcsúzik a fáradt szerelem.
Orvoárt mondsz a régi szenvedélynek?
Nem fogadja el, azt hiszem.
(Mentegetőző szonett)
Tudod, kedves, én sohasem hazudtam,
csak az igaz volt egyre kevesebb.
Hát mondtam én is, mondtam, amit tudtam -
veled maradni mégsem lehetett.
Megesküdtem fényre, félhomályra,
s vertem a fejem: mindent elsiettem!
Csókodra vágytam és az éjszakákra,
tapogatóztam a félelemben.
Tudod, nekem is fáj, hogy végetért,
és nem is tudom, hogy vajon miért
kellett neked szerelmet vallanom.
Tán jobb lesz így. Csak azt ne hidd, hogy tényleg
búcsút mondhat egy férfi kedvesének,
s őt nem üldözi már a fájdalom.
Dosztojevszkijbe, másegyébbe.
Kurva élet! Ne szaladhassak
semmi felvilágosult izébe.
Csak tudjam, az ő keze nincs itt,
az ő bőre, az ő haja,
csak hiányozzon a karomból
válla-csípeje-dereka,
csak féljek, hogy nem lesz tovább,
hiába véd a gyávaság,
hiába rohannak az elvek:
az élet jön, az élet elmegy.
(Sanzon)
Ó istenem, hogy együtt egyre mentünk,
aztán mégis elváltak útjaink.
Ne félj tőlem, hisz annyiszor nevettünk,
és ma is érzem régi csókjaink.
Hát ne hidd azt, hogy elmúlik az élet,
elbúcsúzik a fáradt szerelem.
Orvoárt mondsz a régi szenvedélynek?
Nem fogadja el, azt hiszem.
(Mentegetőző szonett)
Tudod, kedves, én sohasem hazudtam,
csak az igaz volt egyre kevesebb.
Hát mondtam én is, mondtam, amit tudtam -
veled maradni mégsem lehetett.
Megesküdtem fényre, félhomályra,
s vertem a fejem: mindent elsiettem!
Csókodra vágytam és az éjszakákra,
tapogatóztam a félelemben.
Tudod, nekem is fáj, hogy végetért,
és nem is tudom, hogy vajon miért
kellett neked szerelmet vallanom.
Tán jobb lesz így. Csak azt ne hidd, hogy tényleg
búcsút mondhat egy férfi kedvesének,
s őt nem üldözi már a fájdalom.
Demény Péter (1972-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése