Itamár Jáoz-Keszt: Az elárvult imatárgyak feltámadása
Midőn beléptem, válaszolt a padló halk reccsenéssel,
megmozdultak az árnyak,
s mint kihalt lények porcos csontvázai, összeverődtek,
majd zseblámpa fénye rebbent a sötétség peremén;
sziklabarlangi lépések tétova, tompa puffanása.
És íme, mint az ókori szent állatok tetemei,
oldalukra dőlve hevertek az itthagyott imatárgyak,
feledve már, hogy valaha az Örökkévalót szolgálták
életükkel, s csak némaságuk volt most fájóbb,
mint a pusztulásra ítélt állaté.
Midőn beléptem a romos templom bejáratán,
sötétségtől kimarjult szemekkel révedtek felém,
kinek jöttére felneszelve a lét és nemlét küszöbén,
emlékezni kezdtek újra régi önmagukra:
kandeláberek, foszlott kendők és imaszíjak,
penészes szidur-lapok és áldás-serlegek,
hajdani hívők kegytárgyai, idézve
húsból és vérből való egykori gazdáikat,
kik eltűntek táborok halállal illanó füstjébe fúlva,
vagy szétszóródtak a világ megannyi tájain,
eső és hó-temette haldokló kegyszerek törmeléke:
akár a szent állatok porladó csontjai.
Láttam, reszkettek mind a téli fagyban,
vágyódtak az emberi szóra, mely fellobbantja ismét
kihűlt testükben a Szentség melengető lángját,
ha egy percre is csupán, ünnepi örömök eszközeként
feléled bennük a múlt, s a betévedt látogató ruhájába
váltig kapaszkodva, elhagyott tárgyak fakó hangján
szólhatnak végre, így könyörögve:
„Imádkozzatok értünk,
hogy néma tárgyi létünkből egy napon feltámadhassunk,
és visszakerüljünk a szent posztra,
és lehessünk akkor újra Ködusa tüzének eszközei…”
Ekként szóltak ők, s én szülővárosom templomának
beomló falai közt állva nem tudtam, miféle imát mormoljak
egymagamban itt, hol rég nem járt tíz igaz ember,
s távol már a Minjánnak nevezett férfigyülekezet,
mígnem a könyörgő szent állatoktól elfordítva arcomat
hirtelen felsajdult a szív, zsugorodott a máj,
és a felajzott epe görcsbe rándult,
régholt távoli rokonok képe zúdult elemi erővel elém,
s ők unszoltak, mondván:
„Ne makacsold meg magad, most mi vagyunk
a titokzatos gyülekezet, és zsoltárokat éneklünk majd
pusztuló szent állatainkról, ezért hát figyelj ránk,
ne hallgass se a megszokás, se a hideglelős ész szavára…”
„Legyen meg a ti akaratotok”, válaszoltam,
majd leültem a templom egyik zugában,
és egy felismerhetetlennek tűnő kegyszert
kezdtek el babrálni ujjaim, a tárgy tehetetlenül
kuporgott a sötétségben, de egyszerre melegség járta át,
az élő, emberi test melege, ekkor ajkammal megérintettem
a viaszcseppes fém felületét, s az mintha egy pillanatra
felfénylett volna előttem, én erőmet összeszedve leheltem
új életet belé, szülővárosom elhagyott zsinagógája mélyén,
mint valami sziklabarlangban, az ócska, kinek-se-kell-már
imatárgyak úgy hevertek ott, egymásra dobálva, árván,
mígnem felemeltem őket, és törtarany-szemükben felcsillant
újra a remény, s halkan, zsoltárosan zümmögni kezdtek
rég elfeledett imaszavakat
egy közeledő ünnep tisztaságáról,
mely minden evilági tárgyon túlról
érkezik –
És könyörögtek, magukra ne hagyjam őket megint.
megmozdultak az árnyak,
s mint kihalt lények porcos csontvázai, összeverődtek,
majd zseblámpa fénye rebbent a sötétség peremén;
sziklabarlangi lépések tétova, tompa puffanása.
És íme, mint az ókori szent állatok tetemei,
oldalukra dőlve hevertek az itthagyott imatárgyak,
feledve már, hogy valaha az Örökkévalót szolgálták
életükkel, s csak némaságuk volt most fájóbb,
mint a pusztulásra ítélt állaté.
Midőn beléptem a romos templom bejáratán,
sötétségtől kimarjult szemekkel révedtek felém,
kinek jöttére felneszelve a lét és nemlét küszöbén,
emlékezni kezdtek újra régi önmagukra:
kandeláberek, foszlott kendők és imaszíjak,
penészes szidur-lapok és áldás-serlegek,
hajdani hívők kegytárgyai, idézve
húsból és vérből való egykori gazdáikat,
kik eltűntek táborok halállal illanó füstjébe fúlva,
vagy szétszóródtak a világ megannyi tájain,
eső és hó-temette haldokló kegyszerek törmeléke:
akár a szent állatok porladó csontjai.
Láttam, reszkettek mind a téli fagyban,
vágyódtak az emberi szóra, mely fellobbantja ismét
kihűlt testükben a Szentség melengető lángját,
ha egy percre is csupán, ünnepi örömök eszközeként
feléled bennük a múlt, s a betévedt látogató ruhájába
váltig kapaszkodva, elhagyott tárgyak fakó hangján
szólhatnak végre, így könyörögve:
„Imádkozzatok értünk,
hogy néma tárgyi létünkből egy napon feltámadhassunk,
és visszakerüljünk a szent posztra,
és lehessünk akkor újra Ködusa tüzének eszközei…”
Ekként szóltak ők, s én szülővárosom templomának
beomló falai közt állva nem tudtam, miféle imát mormoljak
egymagamban itt, hol rég nem járt tíz igaz ember,
s távol már a Minjánnak nevezett férfigyülekezet,
mígnem a könyörgő szent állatoktól elfordítva arcomat
hirtelen felsajdult a szív, zsugorodott a máj,
és a felajzott epe görcsbe rándult,
régholt távoli rokonok képe zúdult elemi erővel elém,
s ők unszoltak, mondván:
„Ne makacsold meg magad, most mi vagyunk
a titokzatos gyülekezet, és zsoltárokat éneklünk majd
pusztuló szent állatainkról, ezért hát figyelj ránk,
ne hallgass se a megszokás, se a hideglelős ész szavára…”
„Legyen meg a ti akaratotok”, válaszoltam,
majd leültem a templom egyik zugában,
és egy felismerhetetlennek tűnő kegyszert
kezdtek el babrálni ujjaim, a tárgy tehetetlenül
kuporgott a sötétségben, de egyszerre melegség járta át,
az élő, emberi test melege, ekkor ajkammal megérintettem
a viaszcseppes fém felületét, s az mintha egy pillanatra
felfénylett volna előttem, én erőmet összeszedve leheltem
új életet belé, szülővárosom elhagyott zsinagógája mélyén,
mint valami sziklabarlangban, az ócska, kinek-se-kell-már
imatárgyak úgy hevertek ott, egymásra dobálva, árván,
mígnem felemeltem őket, és törtarany-szemükben felcsillant
újra a remény, s halkan, zsoltárosan zümmögni kezdtek
rég elfeledett imaszavakat
egy közeledő ünnep tisztaságáról,
mely minden evilági tárgyon túlról
érkezik –
És könyörögtek, magukra ne hagyjam őket megint.
Turczi István fordítása
Itamár Jáoz-Keszt (1934-2021)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése