Halmosi Sándor: Venni a bátorságot

Venni a bátorságot és megállni ott
A tetőn
És nem megölelni a fát
És nem gyönyörködni a kilátásban
Az egész Ember-jugára
Várni, míg minden mulasztásunk
Önmagunk és mások ellen elkövetett
Bűnünk, hiányunk, vágyódásunk
Éhségünk
Minden mégoly fojtó beszédigényünk
Minden próbálkozásunk benne ragadni
Minden próbálkozásunk kievickélni belőle
Minden verstelen, örömtelen, tánctalan
Szeretettelen, elkülönböződő percünk
Minden meg nem írt levél
Fel nem vett telefon
El nem ölelt szorítás
Minden egyes ki nem mondott fontos szó
Minden egyes hárítás
Keresztre nem feszít belülről
És vérezni nem kezd a lusta íny
Feszülni minden fájó ízület
Négybe nem szakít az eltéphetetlen konokság
Amit soha senkiért fel nem ajánlottunk
És akkor sem hörögni, nem szitkozódni
Csak megállni ott
És nem megölelni a fát
És nem nézni hátra
De szemtől szembe
És megkérdezni némán
Velem leszel-e ma, amíg lemegyek valahogy
erről a hegyről, négykézláb, ha kell, s aztán is,
végig, az idők végtelen végezetéig
A kihalt főutcán
A város peremén
A sötét, kitört ablakok alatt
A tábortüzekért könyörgő üres réteken
A magányos cédrusok előtt
Az egyetlen, magányos zarándokként
Annyi életen át
Annyi halálon, toron, beavatáson
És egybegyűjteni megint
Az egybegyűlni nem akaró lelkeket

S összekapaszkodni
S héjszát járni
A tűz körül
Kifulladásig.

Halmosi Sándor (1971-)