Kántor Péter: Ki beszél?
hommage a J.A.
fiatalon, és el-elnéztem,
az volt nekem a férfikor:
fényes ablakok a sötétben.
Aztán sok év jött, nem emlékszem,
szemem, szám eltömte a por,
lehet, hogy meghaltam egészen,
és csak a vonat zakatol.
De ki beszél? Milyen öreg,
ki nem lettem, s nem leszek immár?
talán egy dünnyögő cövek,
melyet a vonat szele himbál,
míg egy helyben szalad a sínpár,
s kétoldalt árkok, fák, kövek –
mind maradandóbbak a kínnál,
s mindet más-más kín őrzi meg.
Vagy egy UFO tanulja épp
a nehéz emberi beszédet,
és kölcsönveszi próbaképp
egy-két szóval a fényt, sötétet,
hogy összetákolja a képet,
amelyből aztán majd kilép,
hátrahagyva a Holt vidéket,
a tigrist és az őzikét.
A kövér homályt, füstölő
vizet, a szőlőt a karókkal
kölcsönveszi, mint az idő,
és míg bíbelődik a szókkal,
tapinthatatlan takarókkal
melengeti valami hő,
melyet lénye egy titkos kóddal
a kékesszürke égbe sző.
Akárki is, aki beszél,
megosztozik velem e jusson,
ifjan ha szebb jövőt remél,
vénen, ha eltöpreng a múlton,
s összekeveri, ami volt, van,
s mindene fáj, amije él,
s végre akármi végre jusson
akárki is, aki beszél.
*
Megverselt egyszer valahol
egy költő egy kis alvó hangyát,
szél jött, eső jött, zakatol
a vonat, elviszik a hangját.
Elviszi, visszahozza, adják
szájról szájra ház, tanya, ól,
lakótelepek, kertek, kamrák;
jön-megy a vonat, zakatol.
Kántor Péter (1949-2021)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése