Závada Péter: Hűvös szünet

Az utca kisötétül, elmaradozom nyomaimból,
a járda szelíd ívén az évszakhoz képest magányos hósáv ritkul,
a levegő szokatlan tömörsége ellenáll, neki feszül mozgásomnak,
kérlelhetetlenül torlódni kezd.

Kijelölt tartomány, mely egyszerre ideköt,
de el is oldoz, nem ígéri, hogy kárpótol bármiért.
Az udvar megvilágított foltja körvonalaival befejezetlenül hagy,
kilépek belőle, mielőtt összezárul.

Gyom a hézagokban, szivárgó gálicos nyirok,
ha indulok, lábam nyújtom, lépésem medréből kiönt,
túlcsordul, egy hosszabb sasszé zúdul
a sodorvonalon, addig húz, amíg hagyom.

Száraz ropogás a kéreg alatt, kopár izületek
vacognak, a felületen egy gyantacsepp
kemény csillogása, de beljebb a szilárdság
egyre csak puhul.

Sima, fényesre koptatott négyzet egy még világosabb keretben,
elfordul a sík, a csípő megmakacsolja magát,
a kapaszkodás íve az üveg felé hajlik, aluszékony bizalom,
hozzásimul egy kabát.

Karika karikához ér, és bennük az ábra,
amit elfed a nyelv, nem tudok meg többet magamról.
Mi az, aminek engedelmeskednék:
ostoba szabálynak, öncélú felosztásnak.

Veszteglek mozdulatlanul,
mintha egy vállalt némaság origójában.
Kinek számolnék be mégis az arcok
közelségéről? A plakáton egymásba folynak.

A fal parancsai a bokrok könnyelműségével
szemben. Csöndes horpadás egy fáradt felületen.
Felkapart zománc pattog a távtartó kúpján,
alátét zajong, magasság sistereg.

A látvány nyers önkénye helyett
az árnyékba húzott napágy kényelmes kelepce.
De a medence nem vetélkedik a figyelemért
az üres stranddal, ki nem sajátít, hagyja, hogy elcsábuljak.

Egyszerű ébredés, alapvető fák,
ablaktól ablakig formátlan lélegzet iszkol.
A házak közt tér nyílik kilátással a kékre,
hűvös szünet és ami halványan folytatódik.

Závada Péter (1982-)