Szép Ernő: Könyörgés hóért

Ó istenem
Te nem
Is tudod, mily boldogtalan vagyok.
Nézz le, az utcán pocsolya ragyog,
A járdán sár van, ragadós, puha,
Az ég oly szürke, mint a rabruha,
Az eső szálai lefele szállnak,
Mint az unalmas hosszú cémaszálak,
Az uraknak esernyő a kezében,
Orrukat fújják s köpködnek, kérlek szépen,
S a hölgyek lába mászik, nem tipeg,
Galocsniba dugták cipellőiket,
A rendőrökön csuklya, viaszkos vászon,
Úgy állnak, mint a végzet, kérlek aláson.
S a konfliskocsison három kalap,
Búsan konyul le a feje a súly alatt.
Szegény rikkancsnak a lapja elázik
Egyik kávéháztól a másik kávéházig.
Megállók én az utca közepén
És fáj a szivem és tüdőm és epém.
O, én az élettől nem sokat várok,
Pénzt nekem nem adnak a bankárok,
Nem lesz soha izmos Mercédeszem,
Palotából és yachtból sem eszem,
S a nők, a sok finom és kecses állat,
Szivemtől, lelkemtől oly távol állnak.
Utazni sem tudok (habár
Szeretek) pénz nélkül, mint a madár.
De mégis, ládd, az ember oly konok,
Illúzióim vannak. Szép sablonok,
Melyeknek mindig örülni lehet,
így például szeretem a telet,
Mikor hó alszik a tető felett,
A tornyokon, kupolákon, lámpákon,
O, oly altató szép ez, mint a mákony.
S az ember lába alatt is hó zenél,
S a kalap karimáján is hó henyél,
S a mellünkre is hópehely lebeg:
Fehér csillagok, keresztek, rendjelek.
Oly szép a város, hogy rá nem ismerünk,
Alig hallani, hogy jövünk-megyünk.

Halk élet, mint varázslat, tiszta álom,
Lelkem városát már-már megtalálom.
O istenem, csak egy szavadba kerül,
Szólj az angyalnak, ki a felhőbe ül,
Egy kis párnacihát szakasszon széjjel,
S a fehér pihét szórja le ma éjjel.

Az Est, 1912. december 29.

Szép Ernő (1884-1953)