Nagy Mihály Tibor: Veled és nélküled
A délután veszíti éleit,
a fénye már az árnnyal egybevész.
Az alkonyat magához édesít,
a mélybe ránt a kék ölelkezés.
Világok égnek és elalszanak
a változás kitáruló ölén.
Kitöltöm és ürítem sorsomat,
amíg a végleges feszül körém,
lehull az éj, a csillogó üveg,
szilánkja csörren lépteim alatt.
Csak így vagyok, Veled és Nélküled,
ki elfogadsz, s örökre megtagadsz,
s amíg ragyog a csönd, a félelem,
csak így veszítem el az életem.
a fénye már az árnnyal egybevész.
Az alkonyat magához édesít,
a mélybe ránt a kék ölelkezés.
Világok égnek és elalszanak
a változás kitáruló ölén.
Kitöltöm és ürítem sorsomat,
amíg a végleges feszül körém,
lehull az éj, a csillogó üveg,
szilánkja csörren lépteim alatt.
Csak így vagyok, Veled és Nélküled,
ki elfogadsz, s örökre megtagadsz,
s amíg ragyog a csönd, a félelem,
csak így veszítem el az életem.
Nagy Mihály Tibor
Megjegyzések
Megjegyzés küldése