Pesti Daniella: Fénykoszorúban- Szonettkoszorú
1
Mint instant kávét a zsírszegény tej,
úgy oldja magába a sápatag ég
egy lélek frissítő leheletét.
A napsugár rajta hármat kever,
majd természet-anyánk kortyolja el.
Szemeit visszacsalja a sötét;
az álmot belőlük kitörli még,
míg gyermekei ágyánál figyel.
Ébredeznek már fiai: a magvak.
A paplan alól ki-kikacsingatnak,
ásítva nyújtóznak egy csöndes-nagyot;
hó-párnáikból lomhán kikelnek,
szalutálva enyhébb reggeleknek –
ölelik egymást a mindennapok.
2
Ölelik egymást a mindennapok.
Egyik a másikat melengeti,
szerelmes titkokat súgva neki,
miktől éledne az is, ki halott.
Útra kel mind, ki gyalog andalog;
s a zebránál bolygónk eredeti,
télben feledett műremekei
várják a zöldre vált villanatot.
Reszket a járda, mint lesdeklő vadkan.
Nincs már semmi új a földszínű dalban –
szétszaladnak felfűzött pillanatok.
Gyöngyként gurulnak az úttest szélére,
míg rájuk talál a szivárvány-béke,
s ezer üveggömbön a fény átragyog.
3
Ezer üveggömbön a fény átragyog,
ott, hol könnyeinket gyűjti a szél;
s a hűvös harmatok hangján beszél
mind, ki e különös tájért rajong.
Távol riadnak tőlem a zajok,
mikor e látomás engem elér.
Olvadásnak indul arcomon a dér;
ajkam egy megbánásfélét dadog.
S fekszünk a szőnyegen, kezem kezedben,
Isten tenyerén sem lehetnénk szebben…
hallgatom, szíved mily ritmusra ver:
d-mollban dobogja üzenetét,
a tavasz rigmusát lükteti szét –
az öröklét nyitott könyvként hever.
4
Az öröklét nyitott könyvként hever.
Naplófejezetek, kitépett lapok,
üres oldalak, szamárfülek legott…
olvasni belőle ugyan ki mer?
Mi más van benne, mint pár memoriter?
Élők váltanak szüntelen alakot,
megtapasztalva sokszáz századot,
hogy aztán sokszázat felejtsenek el…
E szerepcserés színjáték mivégre?
Eljön-e ennek valaha a vége?
Mikor gördülhet le az a lepel
a függönnyel együtt, mit folyton cipelsz,
s felnégyelve is magadon viselsz?
A kórus tovább és tovább énekel.
5
A kórus tovább és tovább énekel…
s oly igazinak tetszik most a világ,
szinte álmodom, érzem, lelkembe vág –
előbb leránt, majd egekig emel.
Így tengődik, ki otthonára lel,
s kit hazafelé hajt már a honvágy,
de még visszahúzza a megszokott ágy,
mi mellett naponta letérdepel.
Én, kinek máskor másokra gondja van,
keringek körbe, s bolygok boldogan,
ámulva rejtélyes csodálatot –
parfümfelhőktől ázó közterek,
csontig rágott, de nem értett közhelyek
csillogóra mossák a kirakatot.
6
Csillogóra mossák a kirakatot
hajnalonta, mégis megül rajta
az alkony pora, hogy elmarasztalja.
Felül cirkalmas, húsvéti mondatok,
ünneplő család, étkezősarok,
kitömött nyulak és szélforgók balra…
kiváló díszlet a kárhozatra –
ahogy csak nézem, bensőm belésajog.
A nagykörutat tovább kémlelem,
testvér-érzéssé válik a félelem;
a templomóra elüti a hatot.
Nárciszillatba fullad az este,
amint rágubbad az éjszaka teste –
sorra nyílnak és csukódnak ablakok.
7
Sorra nyílnak és csukódnak ablakok,
az Internet tere hívőket keres.
Hívnak hetente: „blogunkat kövesd!”
Ökoháztartás, tőzsde, onlájn tarot…
egyedül rajtam áll, választhatok,
melyiknél leszek még hírleveles;
és arról, hogy ímél jön vagy esemes.
Fennen hirdetik okostelefonok:
„Ő elérhető!”, „bármi megérthető!” –
az csak a kérdés, mire jut majd idő,
és mit viszek ebből magammal el…
A tavaszi szél lájkokat áraszt,
a fotódömping meg inkább csak fáraszt;
de nem kábít többé mámor vagy siker.
8
De nem kábít többé mámor vagy siker,
igaz szavakat s tetteket koldulok.
Víz helyett csupán olcsó borhoz jutok;
s mondják, csak mondják, hogy nekik mi kell…
meg, hogy ez itten a nyolcadik ker’ –
lehetne más, de jobb, hogyha tudod:
nem véd meg fátyol, sem magzatburok;
hitedet, meglátjuk, mi tépi el.
S összefont karral magamba nézek,
emléke jó bor és kenyér ízének
zsibbasztja nyelvem saját kényére.
Némán, gyötörten, együgyűen állok,
mint kard nélküli, meglett szamurájok –
megfogan bennem egy új lét igénye.
9
Megfogan bennem egy új lét igénye…
kilenc hónapig testemben növesztem;
táplálom, óvom, hogy el ne vesszen.
Talpig beburkolom édes erénybe,
majd kieresztem a vakító légre,
hosszú vajúdással életre keltem –
tompán ekhózik, minek elneveztem:
világ virága, életem reménye.
Álmát alussza, anyatejem issza;
a tekintete sosem-látott tiszta,
beleírva az ártatlanság ténye.
Nyugtatom, ringatom, vállamra borul;
őt hordozom igaz, mély zálogul –
kilépek vele az árnyból a fényre.
10
Kilépek vele az árnyból a fényre;
tűz nyaldossa a márciusi várost,
lázadni buzdít a gondolatgyáros.
Nézem, a büszke parlament is ég-e –
nem… csak a bérházak sík szövevénye
körül ugrál a vöröslő táltos. – –
Mi egykor telep volt, bús rónaság most;
látványa Csontváry-képpel felérne.
Elpusztult fák és rombadőlt falak…
közel van, közel a végső harag!
A jövő pusztába kiáltja szavát:
„bizony, azt mondom, a felkelés kevés;
el kell hogy jöjjön a ráébredés…”
S nem ismer rám többé az sem, ki barát.
11
Nem ismer rám többé az sem, ki barát…
Értő kezekkel formáltatom magam;
rajtam a Minden érzése átrohan.
Nincsen már „idebent” és „odaát” –
leszerelték rég a Menny ajtaját.
S bár ha szikék is vágják fel oldalam,
elkerül már, ki gondatlan-gondtalan;
betelik időm, s átszakad a gát.
Hogy mi folyik itt, még mindig csak sejtem…
úszom a felszínén, belevetetten;
alámerülök, majd ismét felbukom.
Felhangzik a partról pár ijedt sikoly,
s először kezdek bízni az árban, oly
soká botorkáltam ég alatt, vakon…
12
Soká botorkáltam ég alatt, vakon;
gyakran ragadt rám mindenféle bélyeg.
Kik türelmesnek, naivnak is néztek;
könnyű mosollyal hallgatták dalom.
Visszanéztem én, mint jámbor barom;
de összeállt a sok aprócska részlet,
és a kirakósból kerek egész lett.
Egyszerű: „akarom”; „nem akarom”.
Akadtak, kiknek ez nem tetszett, persze…
míg jogaimat csorbította fejsze,
addig szerettek csak, szóval, lapon.
Nyers lettem, bevallom, megfáradt, hideg;
s el is zárkóztam talán némileg…
de nézd, immár lazítok a szíjakon.
13
De nézd, immár lazítok a szíjakon…
elgazosodott kertünkbe lépek.
Köröttem szorgos, döngicsélő méhek;
az asztalon színes virághalom –
nyílik még nekem is, hogyha hagyom,
és nem csupán éltem sírkövének.
Felnézek: a magas fák sem ítélnek;
egy utolsót sóhajtok bágyatagon…
majd elszántan, a dolgomhoz látva,
karom az éjsötét földet vájja,
belékapálja elmém minden baját.
Izzadok, hajlongok, észre sem veszem;
messzi tájakon időzik eszem – –
rajtam csak egy félig kigondolt kabát.
14
Rajtam csak egy félig kigondolt kabát.
A kert elkészült, kerítés nincsen.
Szabadon lapul benne összes kincsem;
minden aranytömb huszonnégy karát,
szerteszét szórtam szívem szín-javát…
inkább itt hagyom az egészet, mintsem
a szél reája feledést hintsen –
térképét mintegy stafétát adom át.
Ismerd meg, gondozd, fedezd fel bátran;
járd be nyugodtan széltében, hosszában…
amíg csak akarod, befogad e hely.
De kivet magából, ha felgyűlt benned
a tenni vágyás, ám nincs már mit tenned;
mint instant kávét a zsírszegény tej.
Mesterszonett
Mint instant kávét a zsírszegény tej,
ölelik egymást a mindennapok;
ezer üveggömbön a fény átragyog.
Az öröklét nyitott könyvként hever.
A kórus tovább és tovább énekel.
Csillogóra mossák a kirakatot,
sorra nyílnak és csukódnak ablakok;
de nem kábít többé mámor vagy siker.
Megfogan bennem egy új lét igénye,
kilépek vele az árnyból a fényre:
nem ismer rám többé az sem, ki barát.
Soká botorkáltam ég alatt, vakon;
de nézd, immár lazítok a szíjakon:
rajtam csak egy félig kigondolt kabát.
Mint instant kávét a zsírszegény tej,
úgy oldja magába a sápatag ég
egy lélek frissítő leheletét.
A napsugár rajta hármat kever,
majd természet-anyánk kortyolja el.
Szemeit visszacsalja a sötét;
az álmot belőlük kitörli még,
míg gyermekei ágyánál figyel.
Ébredeznek már fiai: a magvak.
A paplan alól ki-kikacsingatnak,
ásítva nyújtóznak egy csöndes-nagyot;
hó-párnáikból lomhán kikelnek,
szalutálva enyhébb reggeleknek –
ölelik egymást a mindennapok.
2
Ölelik egymást a mindennapok.
Egyik a másikat melengeti,
szerelmes titkokat súgva neki,
miktől éledne az is, ki halott.
Útra kel mind, ki gyalog andalog;
s a zebránál bolygónk eredeti,
télben feledett műremekei
várják a zöldre vált villanatot.
Reszket a járda, mint lesdeklő vadkan.
Nincs már semmi új a földszínű dalban –
szétszaladnak felfűzött pillanatok.
Gyöngyként gurulnak az úttest szélére,
míg rájuk talál a szivárvány-béke,
s ezer üveggömbön a fény átragyog.
3
Ezer üveggömbön a fény átragyog,
ott, hol könnyeinket gyűjti a szél;
s a hűvös harmatok hangján beszél
mind, ki e különös tájért rajong.
Távol riadnak tőlem a zajok,
mikor e látomás engem elér.
Olvadásnak indul arcomon a dér;
ajkam egy megbánásfélét dadog.
S fekszünk a szőnyegen, kezem kezedben,
Isten tenyerén sem lehetnénk szebben…
hallgatom, szíved mily ritmusra ver:
d-mollban dobogja üzenetét,
a tavasz rigmusát lükteti szét –
az öröklét nyitott könyvként hever.
4
Az öröklét nyitott könyvként hever.
Naplófejezetek, kitépett lapok,
üres oldalak, szamárfülek legott…
olvasni belőle ugyan ki mer?
Mi más van benne, mint pár memoriter?
Élők váltanak szüntelen alakot,
megtapasztalva sokszáz századot,
hogy aztán sokszázat felejtsenek el…
E szerepcserés színjáték mivégre?
Eljön-e ennek valaha a vége?
Mikor gördülhet le az a lepel
a függönnyel együtt, mit folyton cipelsz,
s felnégyelve is magadon viselsz?
A kórus tovább és tovább énekel.
5
A kórus tovább és tovább énekel…
s oly igazinak tetszik most a világ,
szinte álmodom, érzem, lelkembe vág –
előbb leránt, majd egekig emel.
Így tengődik, ki otthonára lel,
s kit hazafelé hajt már a honvágy,
de még visszahúzza a megszokott ágy,
mi mellett naponta letérdepel.
Én, kinek máskor másokra gondja van,
keringek körbe, s bolygok boldogan,
ámulva rejtélyes csodálatot –
parfümfelhőktől ázó közterek,
csontig rágott, de nem értett közhelyek
csillogóra mossák a kirakatot.
6
Csillogóra mossák a kirakatot
hajnalonta, mégis megül rajta
az alkony pora, hogy elmarasztalja.
Felül cirkalmas, húsvéti mondatok,
ünneplő család, étkezősarok,
kitömött nyulak és szélforgók balra…
kiváló díszlet a kárhozatra –
ahogy csak nézem, bensőm belésajog.
A nagykörutat tovább kémlelem,
testvér-érzéssé válik a félelem;
a templomóra elüti a hatot.
Nárciszillatba fullad az este,
amint rágubbad az éjszaka teste –
sorra nyílnak és csukódnak ablakok.
7
Sorra nyílnak és csukódnak ablakok,
az Internet tere hívőket keres.
Hívnak hetente: „blogunkat kövesd!”
Ökoháztartás, tőzsde, onlájn tarot…
egyedül rajtam áll, választhatok,
melyiknél leszek még hírleveles;
és arról, hogy ímél jön vagy esemes.
Fennen hirdetik okostelefonok:
„Ő elérhető!”, „bármi megérthető!” –
az csak a kérdés, mire jut majd idő,
és mit viszek ebből magammal el…
A tavaszi szél lájkokat áraszt,
a fotódömping meg inkább csak fáraszt;
de nem kábít többé mámor vagy siker.
8
De nem kábít többé mámor vagy siker,
igaz szavakat s tetteket koldulok.
Víz helyett csupán olcsó borhoz jutok;
s mondják, csak mondják, hogy nekik mi kell…
meg, hogy ez itten a nyolcadik ker’ –
lehetne más, de jobb, hogyha tudod:
nem véd meg fátyol, sem magzatburok;
hitedet, meglátjuk, mi tépi el.
S összefont karral magamba nézek,
emléke jó bor és kenyér ízének
zsibbasztja nyelvem saját kényére.
Némán, gyötörten, együgyűen állok,
mint kard nélküli, meglett szamurájok –
megfogan bennem egy új lét igénye.
9
Megfogan bennem egy új lét igénye…
kilenc hónapig testemben növesztem;
táplálom, óvom, hogy el ne vesszen.
Talpig beburkolom édes erénybe,
majd kieresztem a vakító légre,
hosszú vajúdással életre keltem –
tompán ekhózik, minek elneveztem:
világ virága, életem reménye.
Álmát alussza, anyatejem issza;
a tekintete sosem-látott tiszta,
beleírva az ártatlanság ténye.
Nyugtatom, ringatom, vállamra borul;
őt hordozom igaz, mély zálogul –
kilépek vele az árnyból a fényre.
10
Kilépek vele az árnyból a fényre;
tűz nyaldossa a márciusi várost,
lázadni buzdít a gondolatgyáros.
Nézem, a büszke parlament is ég-e –
nem… csak a bérházak sík szövevénye
körül ugrál a vöröslő táltos. – –
Mi egykor telep volt, bús rónaság most;
látványa Csontváry-képpel felérne.
Elpusztult fák és rombadőlt falak…
közel van, közel a végső harag!
A jövő pusztába kiáltja szavát:
„bizony, azt mondom, a felkelés kevés;
el kell hogy jöjjön a ráébredés…”
S nem ismer rám többé az sem, ki barát.
11
Nem ismer rám többé az sem, ki barát…
Értő kezekkel formáltatom magam;
rajtam a Minden érzése átrohan.
Nincsen már „idebent” és „odaát” –
leszerelték rég a Menny ajtaját.
S bár ha szikék is vágják fel oldalam,
elkerül már, ki gondatlan-gondtalan;
betelik időm, s átszakad a gát.
Hogy mi folyik itt, még mindig csak sejtem…
úszom a felszínén, belevetetten;
alámerülök, majd ismét felbukom.
Felhangzik a partról pár ijedt sikoly,
s először kezdek bízni az árban, oly
soká botorkáltam ég alatt, vakon…
12
Soká botorkáltam ég alatt, vakon;
gyakran ragadt rám mindenféle bélyeg.
Kik türelmesnek, naivnak is néztek;
könnyű mosollyal hallgatták dalom.
Visszanéztem én, mint jámbor barom;
de összeállt a sok aprócska részlet,
és a kirakósból kerek egész lett.
Egyszerű: „akarom”; „nem akarom”.
Akadtak, kiknek ez nem tetszett, persze…
míg jogaimat csorbította fejsze,
addig szerettek csak, szóval, lapon.
Nyers lettem, bevallom, megfáradt, hideg;
s el is zárkóztam talán némileg…
de nézd, immár lazítok a szíjakon.
13
De nézd, immár lazítok a szíjakon…
elgazosodott kertünkbe lépek.
Köröttem szorgos, döngicsélő méhek;
az asztalon színes virághalom –
nyílik még nekem is, hogyha hagyom,
és nem csupán éltem sírkövének.
Felnézek: a magas fák sem ítélnek;
egy utolsót sóhajtok bágyatagon…
majd elszántan, a dolgomhoz látva,
karom az éjsötét földet vájja,
belékapálja elmém minden baját.
Izzadok, hajlongok, észre sem veszem;
messzi tájakon időzik eszem – –
rajtam csak egy félig kigondolt kabát.
14
Rajtam csak egy félig kigondolt kabát.
A kert elkészült, kerítés nincsen.
Szabadon lapul benne összes kincsem;
minden aranytömb huszonnégy karát,
szerteszét szórtam szívem szín-javát…
inkább itt hagyom az egészet, mintsem
a szél reája feledést hintsen –
térképét mintegy stafétát adom át.
Ismerd meg, gondozd, fedezd fel bátran;
járd be nyugodtan széltében, hosszában…
amíg csak akarod, befogad e hely.
De kivet magából, ha felgyűlt benned
a tenni vágyás, ám nincs már mit tenned;
mint instant kávét a zsírszegény tej.
Mesterszonett
Mint instant kávét a zsírszegény tej,
ölelik egymást a mindennapok;
ezer üveggömbön a fény átragyog.
Az öröklét nyitott könyvként hever.
A kórus tovább és tovább énekel.
Csillogóra mossák a kirakatot,
sorra nyílnak és csukódnak ablakok;
de nem kábít többé mámor vagy siker.
Megfogan bennem egy új lét igénye,
kilépek vele az árnyból a fényre:
nem ismer rám többé az sem, ki barát.
Soká botorkáltam ég alatt, vakon;
de nézd, immár lazítok a szíjakon:
rajtam csak egy félig kigondolt kabát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése