Borbély Szilárd: Némafilmszkeccs

Mondd, megfigyelted-e, ahogy tűnik,
a réseket, ahonnan lép elő,
az árnyékot, a nap minden szakában,
a sötétségét, amely vándorol
a zugokban, amelyek eltakarják,
a repkényt, ahogy átbújik alatta
a súlyos zöld, lehajló dália
eső után, vízcseppek, ázott illatuk
ahogy hullámzik át, a testét
a vaskerítés rácsai között, a feje
tűnik fel, majd átcsúszik, nyár van,
vagy tél, vagy nem tudom,
ha megérinteném, az arcom előtt
ahogy átsuhan, mint mikor a nap
az ellátás szélére lejutván
visszatekint bús árnyékával,
mind elmászkálnak lassan
majd rólatok, elfeketült fák,
a lomha homályok, és az aranygyapjas
felhőknek alóla a már barnuló erdőkre
veressen arany színt leggyent,
azzal elül, s az arany festést is
azonnal a sűrűségből kibukott árnyék
letörüli egy pompás hajnal hasadása
után, s azzal az örökre el is tűnt
bős árnyékával lement nap beborított
mindent, a parkoló kocsik alatt
hogy lassan áthaladt, puha nyomát,
a zajtalant, mint némafilmen, fel-
írásokat, hogy mit gondolt, a gondolatokat,
a köveket, a kikopott betonkehelyt,
a sarkot, ahol pizzát lehet kapni,
az utcát ekkor, amely körülveszi,
és nem beszéli el a lépteit, ahogy megy,
a megnyúlt hátát, és a vállait, hol egyiket,
hol másikat, ahogy halad, ahogy halad,
mert óvatosan lép, és oldalaz, megáll,
megáll, majd mégis elhalad, oldalvást
oldalaz, az utcán át, a járdán, bukszuson,
szegélyeken, élősövényeken, a téren át
követhetem, ahogy utánanézek, azt gondolom,
talán van neve, Ameli, talán Aikkinen,
és nem tudom a nevét, mit jelent, ha
hallanám, talán megértené, ha mondanám,
ahogy lép, az olyan emberi, a válla
fölött, unottan, majd figyeld meg
a szemét, ahogy majd visszanéz már

Borbély Szilárd (1963-2014)