Oláh Tamás: Bolero

Ringat, kábulatba tesz,
furcsa képeket hoz,
a halk dobszó
vissza-visszatér,
az ismétlődő, örvénylő ritmus
felemel,
finom mozdulatokkal kísér,
éjálmodat hívja elő,
szédít,
a bizonytalan ürességbe
lebegtet,
erősödik a dobpergés,
a zene magasabbra vált,
felráz, pólusaid kitágulnak,
aztán mélybe száll,
megnyugtat,
simogat és bevon,
kizár belőled
minden más érzést,
gondolatot,
egymagad vagy
a zene tiszta ölén,
zsenge tüllruhája
simogatón körbevesz,
vigasztal,
az alaphang ugyan az marad,
de a ritmus
apró lépésekkel
tovább gyorsít,
a parti szélben
lebegésed álladósul,
gyékényből font kosárból
tekeredik ki
az oboa-dallam,
nyelve feléd lövell,
mámor fűszerei,
illatok párái
közé kerülsz,
körbevon,
a zene lesz
egyedüli táplálékod,
szemedet behunyod,
kiürült tudatállapotba lépsz,
gyorsabban veszel
lélegzetet,
izmaid ritmikusan
összehúzódnak,
sejtjeid hártyái kinyílnak,
önkéntelenül himbálod magad,
az égre fordítod fejed,
derekad kiegyenesedik,
dús ütemben
törsz a csúcsra,
hajszolod magad,
feszültséged nő,
eszméletvesztés
közelébe kerülsz,
nincs megállás,
nincs feloldás,
a sós hullámok
egyre nagyobbak,
a dobpergés erősödik,
a ritmus ruganyos
kísértetként ki-ki tör,
magasabb
fokozatba vált,
a dallam hátrább kerül,
s úgy érzed túllendültél
az ismert valón,
már nem bírod sokáig,
közeleg a vég
vad szomja,
nem vagy egészen
magadnál,
de még mindig
magasabbra léptet
az ismétlődő áradás,
tovább hiteget
a révült zene,
tükre kéjt fakaszt,
azt hiszed már
nem bírod tovább,
mikor végre kitör belőled
ájult sóhajod:
vége, vége…[1]

…és mégis
maradsz a földön,
csendben, mozdulatlanul,
hosszan..

[1] Versemet M. Ravel Boleró című művének hallgatása közben írtam.

Oláh Tamás (1944-)