Lélekszirteken

A túlcsordult nyár alkonyul. Rám hullnak sötétlő árnyak. A tücsök nem nekem dalol, testvére lettem árva fáknak. Ezüst tömjénné párolódik amit beszívok, minden illat. Véremben őszi este gyűl. Kitáguló, kérdő szememben följött az első éji csillag. Makay Ida (1933-2011)

nem félnék többé ha partot érve elébem löttyen sötét tereknek sarkán a fogadók tócsafénye míg majd a kikötôn átverekszek s némaságomért mintegy cserébe ott mint új tenger zúgása lep meg az ismeretlen zajok zenéje: az már a város s te benne herceg egyik késrôl a másikra lépve tanulnék járni nagyon szeretlek Falcsik Mari (1956-)

az a bizonyos pillanat a furcsa bűvöletben amikor valaki varázslatos lesz hirtelen s közeli mint az otthon a gesztenye a parkban csókban a könny csontodból húsodból való lesz mindennapokra szóló közös kamillában vele moshatod hajad az a bizonyos pillanat csak rád szakad akár a tűz hogy megálljon ne akard szertefutnak az utak össze magány köti a testeket s a lelkeket szenvedés egyetlen pillanat nincs is szükség többre hisz ami csak egyszeri - az marad a legtovább Sajgó Szabolcs fordítása Jan Twardowski (1915-2006)

Az éjjel, végre megszülte a hajnalt. Narancsvörösben játszó gyermekét. És könnyezett, mert úgy szerette volna Ringatni csendben, átölelni még... Én sajnáltam, mert elértek a könnyek. Hullottak rám, áztatták mindenem. És itt maradtak emlékeztetőül, Sötétlő foltjai a szívemen. Gámentzy Eduárd (1963-)

Mások az ízek, mióta nem érzem szád ízét. A fények, mióta nem a te szemeddel látok. Tétován élek. Félek. S átvérzem a világot.

Csöndünkbe alvadt alkonyon fellobog még a fájdalom s tikkadt titkokat rejt az éj. Hordozzuk egymást konokon. Azt akarom, hogy már ne félj.

virrasztva fájok veled reámhulló közeled mélyén fénylő éjjelek égő lágy vággyal féltelek

Jó volna öregen születni, Érkezni bölcsen a világba, Hogy sorsunk szálait kibontsuk, Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt, S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk. Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak, Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába, S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe, Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek, Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk, Beszélni tanítanának, álomba ringatnának, És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre, Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem.. . Farkas Árpád fordítása Ana Blandiana (1942-)

Túl sok a halálról, az árnyakról. Az életről írj, a mindennapokról, a rend iránti vágyról. (…) Nézd, a szűk stadionokban összezsúfolódott népek a gyűlölet himnuszait éneklik. Túl sok a zene, túl kevés a harmónia, a békesség, az értelem. A pillanatokról írj, mikor a barátság pallói maradandóbbnak tűnnek a kétségbeesésnél. A szeretetről írj, a hosszú estékről, a hajnalról, a fákról, a fény végtelen türelméről. Körner Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Látogasd meg az emlékeidet, varrj nekik gyolcsból takarót. Húzd el a függönyt, tárd ki a levegőt. Légy szívélyes hozzájuk, de soha ne engedd, hogy felfedjék maguk. Ezek a te emlékeid. Gondolj erre, ha az emlékezet Sargasso-tengerében úszol, és a hínár befonja a szád. Ezek a te emlékeid, melyeket nem felejtesz életed utolsó percéig. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

válladra raknom életem, hogy te viseld el az elviselhetetlent - hogyan viseljem el? Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek, és bűntudatom az is, hogy szeretsz. Zelk Zoltán (1906-1981)

Mi lett belőle, istenem, mi lett? Én nem tudom. Hiába kérditek. Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek, órák peregnek, erdők zengenek. Csak azt tudom, hogy mint a gondolat, vágtatnak az örök kerékfogak. Csak azt tudom, hogy tisztult árnya mély, s rengő öbölbe zeng és sír a szél. Csak azt tudom, hogy búsak az utak, és mély az élet, mélyek a kutak. 1911 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Hatalmas ősz. Reám leheltél, s érzem, egyre érzem, hogy nagyra nősz. Te jó, te nagy, ami akartam lenni, régen, egykor, most az te vagy. Igaz, egész, mely önnön-magát bátran koronázza s az éjbe néz. Azt hittem én, gőgös és hervadó virág leszek csak, szép és szegény. Bús szemű bölcs itt állok, ember, karomon a gyermek, a lágy gyümölcs. A kar, a kar, egy ember ága, lombos és gyümölcsös, mit is akar? A sors vagyok, a méz, a tűz, a könny, a szív, az élet. Mondd, ki nagyobb? Vágytam vakon, és ami vágyam itt-ott megmaradt még, eléd rakom. Arany-idő, vigasztaló, mosollyal szomorító, kibékítő. Hatalmas ősz. Reám leheltél, s érzem, egyre érzem, hogy nagyra nősz. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A vendéglői terítőn megkezdődött a must-idény. Ez is az ősz; lám: hulladék, foltos terítő, piszkos ég - s mint a másik: ez is igaz. Eltűnődhetsz, mért van, hogy az ° ember szívesen elhiszi, ha szépeket hazudnak neki. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Én (magam után) kékkel rajzollak meg, hűvös víz tükréről vett égszínkékkel, nyugodtnak, megfontoltnak, mint e kék. Te (magad után) pirossal rajzolsz meg, vibráló szép parázs-pirossal, látni rajtam az égések hevét. Szépítsük bátran egymást, rajzoljuk csak rá egymásra a magunk hitte jót. A dolgok mindazt jelentik, mivé képzeletünkben változtathatók. Fábián Sándor (1937-2018)

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj, mikor fel nem verik turista-szók, arany ruhába öltözik a táj s a magasból megjő a halk pirók. Szél jár feletted, hosszú sóhajú, bágyadt sugár becézi vén szíved, s a bronz erdő, a Tizian-hajú, füledbe súgja: Most vagyok tied. Áprily Lajos (1887-1967)

Itt már a szavak mitsem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni. Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot. Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy titkos kézfogással. Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbani a szívednél, csókod előzni csókjaimban. Itt már a szavak mitsem érnek, ne szólj a száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor beszélni már nem kell. Baranyi Ferenc (1937-)

Találtam egy falevelet, gesztenyefa levelét. Mintha megtaláltam volna egy óriás tenyerét. Ha az arcom elé tartom, látom, nagyobb, mint az arcom. Ha a fejem fölé teszem, Látom, nagyobb, mint a fejem. Hogyha eső cseperegne, nem bánnám, hogy csepereg, az óriás nappal-éjjel, óriási tenyerével befödné a fejemet. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Potyogó gesztenyékkel kopogtat az ősz (habár a nyár se hagyott még el); megkérdeznem: "azért bejössz?" suta gesztus. Úgyis bejön. Majd távoznak. (Együtt? külön?) Szavam havazik; bennem a tél karcos hangon róluk beszél, hozzáfűzve: "Hát a Pimaszka Tavasz? Vagy tán azt sem tudod már, hogy mi is az?" Fodor Ákos (1945-2015)

Mecénása vagyok minden veled töltött omló éjnek, a tombolásnak, mely vallomássá szelídül. Úgy úszom a lázongó érzelem vizében, mint ki partot akar érni, életéért küzd. S ahol fények csillognak, a part ott te vagy. Vak szenvedés nem kísért, az élet egy mozzanat. Moccan a térben minden lélekbe fúlt virradat. A kígyózó kéjben, hol a vágy is partot ér, mindegyikben te vagy. Böszörményi Zoltán (1951-)