Lélekszirteken

Őrízlek már, futhat a vonat messze veled, vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő! Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló, aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek, más látomások, mint a csillag s mint a telihold; mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye, mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék – tégedet sejt meg először, aki már e világnak más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív, s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon; de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz: még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom! Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel! Most csak az este fonja ezüstös láncait érted, s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény: csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen. Csukás István (1936-2020)

Mán és holnapon a tegnap átleng, visszavert vágy íze bujdokol, mint kemény, zöld gyümölcsben a féreg: sürgésünkben fészkel a kudarc. Tudjuk mind – és mégis, hogyha reggel tiszta ingben a kapun kilépünk, s ránk pillant a megmosdott világ, renyhe, zsibbadt érzékeken átüt tökéletes térd káprázata, illatos haj sepri végig arcunk, egyre beljebb csal a női hívás – kezdettel kínál, nem folytatással! szót nem szól, de mosolygó szemét ránk függeszti rezzenetlenül: örömöt vagy méltóbb kínt igér. Petri György (1943-2000)

Csikorduljon a kulcs, ha nehezére is esik a zárnak, meg kell nyílani a titkok kapujának – ! Hitünk ne törjön belé a zárba, miként a kulcs, a gyáva! Még hat lakat, még annyi hátra, mögéjük hatalmas titkok zárva. Szívünk nem dobban, ha szemünk lezárva! Rövid életünk, s kudarcunk is áldva, csikorduljon a kulcs! Hitünk ne maradjon árva, árván se sirassuk magunkat hiába! 1969 Nagy Gáspár (1949-2007)

Most elviselhető. Most másra gondolok. Most semmi sincs. Most én vagyok. Most minden van. Most tűrhetetlen. Most pedig, most és egyedűl, itt és most, végképp egyedűl csak te meg én. Pilinszky János (1921-1981)

Idén is lekéstük az ünnepet. Ragyogni készültünk éppen, mások már oltották le a fényeket. Maradtunk sötét szobába zárva, se ajtaja, se ablaka, csak gyermekkorunk félelmeinek párálló, vad szaga. A hó világítóan ült a háztetőkre. Novák Éva (1955-)

Fejedet ölem, csókunk a Bakony, rejtettük egymást, gyönyör s fájdalom. Én? Hogy nem látok a szívedbe. Te? Azt, hogy már nem gondolsz valamire. Bolond éj jött; őr hold, sötét Bakony; s másnap Tihany és boldog Balaton. Tihany igaz szeretőknek való. Égbe ölelt kék karjával a tó, s jártuk a vetést, szedtünk pipacsot, sirály suhant, a tündér álmodott, s hogy már elnémult az éji tücsök, szemedben még hét csillag tündökölt... S ma is... Mért vagy hát megint szomorú? Nem boldog így ez a túlboldog fiú! Új alkony gyúl... Sírsz? S ne tudnád, miért? Nézd: sellő úszik a könnyeidért! Hogy csókolsz! Vége? Vagy talán szeretsz? Még a boldogság is rettenetes. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Elmerül szemem, arcom, lelkem, minden élőlény megmerül abban a feneketlen zöldben, ami egy fa kívűl-belűl. Pilinszky János (1921-1981)

Én nem mondok le semmiről- ezért szorultam mint gyerek. - Álmok rablója vagyok én, szikár, szilaj, - kezemben tőr. Egy csók lesz az én éltetőm, egy cselt nem rejtő szűz mosoly. Ifjúság égő álmai! Én nem mondok le semmiről. Szécsi Margit (1928-1990)

óráktól órákig élek. én nem tudom, mi ez: amikor veled... a nélküled: várás. és félelem, hogy annyit nevetünk együtt, hogy egyszer majd megtanítasz sírni. vagy attól, hogy én is megtaníthatlak.

Tenger, istenemre tenger! Minden mozdulata hullám. Hol én borulok, hol ő borul rám. Renget, ágyéki csónakon ringat. Szürkül, hajnallik, lassan kivirrad. Utassy József (1941-2010)

Legszebb ha alszik s rózsaszín álmából ébred, mocorog. Egyszer volt ilyen egyszerű. Ébredj föl, nézz rám, itt vagyok. Legszebb ha nyílik a szeme, de homloka még álmodik. Megúsztat kéktükrű taván, rebben s fölsóhajt - Te vagy itt? Legszebb ha eszmél s érzi, hogy visszazuhanni volna jó. Elér legtisztább illata. Lejjebb csúszik a takaró. Legszebb ha tüzel még a test; őrzi az alvás melegét. Ne ronts el semmit, búj ide! Folytassuk együtt a mesét. Legszebb szó nélkül, mert igaz. Ő ronthatatlan örömöm! Átcsap fölöttünk a világ. Már semmi máshoz nincs közöm . Demény Ottó (1928-1975)

Valaki jöjjön és szeressen, mert megfullaszt a tavasz engem, korai volna szenesednem másoknak gyújtott őrtüzekben, most még nekem gyúljon ki menten minden, ami másnak éghetetlen, didergek perzselő szelekben- valaki jöjjön és szeressen! Baranyi Ferenc (1937-)

Zuhantál és elkaptalak, ruhád csücskénél és a vak mélységbe fejjel lefelé csüngtél és én tartottalak, a rácsnak rogyva, görcsösen, öt ujjal, kínnal és dühvel. Egyetlen szörnyű akarat volt bennem: nem engedlek el! És megvirradt és este lett és jöttek őszök, tavaszok és még mindig tartottalak és már harmadszor havazott és még mindig tartottalak és súgtam lázas szavakat és az öt ujjam majd letört és a ruhád szakadt, szakadt. Hogy volt tovább, nem is tudom. Egyszer csak elmúlt az egész. Kiszállt belőlem az a láz, az a vad, gyilkos rettegés. Itt állok az erkélyen és az élet zúg a körúton és a felhőkbe nézek és nem is tudom... nem is tudom... Nadányi Zoltán (1892-1955)

Apró rezdülések. Másnak észrevétlen. Így táncolunk mi, ketten egy kötélen. A mélység nem rémít. Miénk a magasság. Jelzéseinket ott lent meg ne lássák, mert akkor kiderülhet a nagy titok - ha elvéted, utánad zuhanok. Góth László (1944-)

hogy hová képes elbújni a szél? végignyargal az utcákon rejtőzik kertkapuk mögé ablakon spalettákat nyikorgat besurran a cserepek közé körbe fut csintalan füledbe súg és kinevet hajad az égre lebbenti nyakadba fújja a hideget borzongatva bőrödhöz ér tovább már nem hiteget mintha elvitte volna hozzád az érintésemet Komáromi János (1890-1937)

Hunytán, fogytán van már a tűz. Orv galyakat nem tudok szedni: Megtanulom: milyen öröm Dideregni. Fagyot lihegnek jég-hazák Felém, az én szegény fejemre És én meleget kacagok Dideregve. Tűz nélkül is majd tüzelek, Engem nem olt ki semmi, semmi. Gyertek hozzám, tanuljatok Dideregni. Ady Endre (1877-1919)

... Cipeljük őket Magunkba zárva, Mosolyunk hamis, Magányos, árva... Nem bújhatsz el! Utolér minden! - Látod? - Nekem is Véres az ingem... Átütnek rajta A hétköznapok, S ha megadom magam, Majd belehalok. - Ahogy a többiek, Százak és ezrek, - És szaporodnak A kőkeresztek. Cipeljük őket Magunkba zárva, Mosolyunk hamis, Magányos, árva... - Csikorgó, zúzott köveken, Rohanunk át Az életen. Gámentzy Eduárd (1963-)

A szó se véd, a dal se véd, az utak nem futnak feléd. A van se jó, a volt se jobb, szivárványon a lábnyomod. De lesz-e szó, de lesz-e dal, ha elmúlik a zivatar? Szabó Éva (1932-2001)

A legfőbb boldogság, a legkötőbb, a legodaadóbb, istenitőbb, az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele, az, amelyben két világ egy zene, az, amelyben a szellem szárnyra kél, az, amely már tán nem is szenvedély, az, amely fény, súlytalan súlyegyen, az, amelyben minden jel végtelen, az, amelyben már mozdulni se mersz, az, amelyben örökbéke a perc, az, amelyben megszakad a tudat, az, amelyben kicseréled magad, az, mely, élvezve, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete: A legfőbb tudás nem a szépeké, – bárkié, ki a tulsó partra jut, s tovább vinni, a közös menny fölé, Kué-Fi és Kleopátra se tud. Szabó Lőrinc (1900-1957)

De hát mért nem voltál elég, ha így szerettelek? - Lassan derült ki, hogy mit értünk egymásnak: bűntudatod sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít; a fájó üdv új fájdalmakba vitt, s közösségünk így maradt zaklatott, ideiglenes: kegyetlen kapocs zárta gyönyörét és tiltásait. Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten, nem bíztam benned eléggé, s te bennem; a legnagyobb jó voltál életemben és most mégis a kevésért siratlak: minden kincs a kezdete volt csak annak, mit bűneim benned eltékozoltak. Szabó Lőrinc (1900-1957)