Borbély Szilárd: Sárgaceruza

Télen jó írni a nyárról. Talán azért, mert
van hozzá távlat. Kinézel az ablakon,
és tudod, hogy mindez itt lesz majd télen is.
Ha nem leszel egyedül, majd arra gondolsz,
hogy nyáron, amikor kinéztél az ablakon,
és egyedül voltál, hogy vártad a telet,
egy kávét, meleg teát, illatokat, amelyek
majd betöltik a szobát. Akkor majd jó lesz
kinézni az ablakon, nem vágyni sehová,
összesepregetni a konyhában, odatenni a teavizet,
zenét hallgatni. Várni, hogy levelet kapjál
valakitől, örülni a hosszú estéknek.
Verseket olvasni a lámpafénybe, ha egyedül vagy,
hogy legyen ebben a versben valaki, aki olvas.
Egy zen-történetet a Sárga Császárról.
De jellemző, hogy nyáron a télről írtál
szívesebben, vagy az őszről. Kávét ittál,
mert nem tudtál aludni, és nem tudtál aludni,
mert túl sok kávét ittál. Más városokba vágytál,
más utcákba, füstös kocsmákba, kis mozikba,
ahol dohányozni lehet, izzadságszag van,
és közel a karácsony, amikor majd visszatérhetsz
a gyermekkorodba. Az asztalnál ülsz, lyukas
alumíniumpénzekkel játszhatsz, fel lehet fűzni,
rakosgatni, mint egy puzzle-játékot. Majd
rajzolhatsz egy tájat, a házat két ablakkal,
az ismerős fenyőfát elé, a hó vastag leplét
a háztetőre, jégcsapokat az ereszre,
amíg kialszik a tűz, kihűl a szoba,
hallgatod a lélegzeteket magad körül.
Az ablakban elhomályosul a sárga ceruza
nyoma, a sötétben derengő asztali lámpa fénye.
Már csak a kutyák, a szél, a hó.
Egyre rövidebb szavak.

Borbély Szilárd (1963-2014)