Vittorio Gassman: Neurózis

Azt hiszem, értem.
Úgy kezdődik a tánc, hogy a hangot,
a hangot vágyjuk, hogy betöltse a nap
minden percét, álmunkban is.
Jobb híján a te hangod,
hogy elvonja figyelmed, mondja, mondja
azt a néhány gondolatszilánkot,
a hangod, mely más hangokat utánoz,
áltat, hogy úgy beszélsz,
mint régen, hogy nemcsak úgy élsz
a vakvilágba, hogy megvan életedben
ez a többlet, ez a borravaló,
a váltható hangok, szavak,
a hangok játéka, iróniája,
melyekre úgy tudtál felelni,
hogy nem fojtottad vissza életed,
lélegzeted, mint most, hogy minden
kicsi hangban a rést fürkészed,
hogy még egy pillanatig
élhess, hogy ne kelljen hallani
azt a rémítőt, azt a másikat,
a másik hangot, mely olyasmiket mond,
amire nincs felelet,
amire nem akarsz
válaszolni: jobb a kezed
a telefonra kényszeríteni,
egy jónapotra felelni,
kérdésre, véleményt cserélni,
álpárbeszédbe bonyolódni, jobb
kockáztatni, hogy akivel beszélsz,
döbbenten mered rád,
hogy ilyennek lát, ilyen szóra mohónak
és szóra képtelennek,
hogy lesed a kérdést, de nem felelsz rá,
hogy hangzavarod nem leli a hangot,
elnyelte a csend
a napodat, az álmodat,
a telefont, csak markolod a kagylót,
csak nézed, nézed
sokáig, némán, s közben odatúlról
egy hang makacsul szólít, szólít egyre.



Lator László fordítása

Vittorio Gassman (1922-2000)