Turczi István: A nagy kifestőkönyv

(Eminescu intarziák)

Ősz van, munkában a nagy kifestőkönyv.
Leszedált színek közt xilofonoznak a fák.
Majd elsötétül, esni kezd, aztán abbahagyja.
Koldus egy évszak, megint napfényt kéreget.
Továbbsétálsz. Az elhatározás legalább szabad.
Pár lépés még, és a házakon túl ott a naplemente.
Csaknem valóságnak hiszed, amit látsz.
De hát nem csak téboly-e minden?

Mint múló rosszullét, olyanok ezek a napok.
Sokáig nem mozdulsz ki a lakásból, vársz,
mikor ront rád, amitől félsz. Semmit sem adsz,
és mindent elveszel. Lengő füst homályában forgó
gondolataid fehér botként tapogatják végig a poros
bútorokat, a csukott ajtót, az elfüggönyözött ablakot.
Angyalok panaszdalát hallgatod, és várod az éjjelt,
vigye a vétkét, és nyelje el közönnyel a végtelen idő.

Már semmi sem mozdul. A hanyatlás általános.
Aprósüteménnyé préselt szavak olvadnak szét.
Súlyos a csend is, akár egy fenyegető példázat.
Mi megmaradt: az érzelem árnya csak. Nevek,
arcok törlődnek, mióta már, késik az eljövetel.
Többé nincs mit halogatnod. Ha már nem lehetsz
császár, sem Isten, és feszültségeid nem földeli el
az ég, legalább lásd, amit ma újra szépnek láthatsz.

Ősz van, munkában a nagy kifestőkönyv.
A színek mind madárhangos kertekbe vágynak.
A dolgok szívéig ér a délutáni napsugár.
Panacea, mikor a kor buta férge rág.
A jót nézd ebből is. Van hová visszatérned.
Beéred boldogan a még egyszer láthatóval.
Mihály szerint a bölcsesség szárnya viaszból van.
Magunk elől is egymáshoz menekülünk.

Turczi István (1957-)