Edwin Morgan: Alkonyatok

[Twilights]

A sötét sötétséget még csak tudjuk kezelni,
de a világos sötétség összezavar minket:
a nemtudás homálya, a szürke latolgatás,
a rejtett és elrejteni kívánt várakozás,
a már nem nappal és a még nem éjszaka,
a megbetegítő vakügetés, és a fantomok
lassan ránk hulló színtelen üledéke.
A csónakot megtöltő köd rosszabb, mint a víz.
Láttam, ahogy néhányan fejvesztve kimerték,
mintha ki tudnák kényszeríteni a kiszámíthatatlant,
de elsüllyedtek. Na igen, a türelem látszatára szükség
van, még a legmeredekebb helyzetekben is.
Ahogy hajnalodik, ha nehezen is, elenyésznek a démonok;
ezt ki nem állhatják, ezért vonaglanak kínjukban,
de átlátszóak, idomulnak a változáshoz, mintha
valami könnyebb anyaggal lennének megtöltve,
egyedül a nap fénye képes elpusztítani őket, igen,
a felszakadó sötétség, mint amikor az érett gubóból
kipattan és vörösen izzani kezd az előbukkanó virág,
a horizonton a hullámok megtelnek fénnyel, a célba érés
és szerencsés hazatérés újra felajánlott ígéretével.
A zajos szél ilyenkor belekap a vitorlákba, s mi
visszakormányozzuk magunkat a nappali fény világába,
és húzzuk a köteleket, csuromvizesek vagyunk,
és rohanunk, csak rohanunk a felhőkkel tovább.

Turczi István fordítása

Edwin Morgan (1920-2010)