Lélekszirteken

halott angyal szárnyai alatt szeretkezik a nap a holddal testük lenyomata ott van minden folyómederben hegyvonulaton a földúton talpad lenyomata mellett az árokban a diófánál találsz egy holddarabkát és tőle nem messze a szilvafa alatt a nap egy darabja világít Gyukics Gábor (1958-)

minden seb begyógyul egyszer csak te nem gyógyulsz meg bennem még most is két cukorral iszlak s eltűnök cilinderedben Oláh András (1959-)

a lényeges szavakat sohsem mertük kimondani azok a szavak megmentettek volna mindkettőnket azok a szavak úgy csillogtak mint a halálra szomjaztatottak előtt pohárban a tiszta víz azok a szavak kivételesek mint az emberi élet ünnepei és csak azok ismerik őket akik nagyon szeretnek ki tudja hová érkezünk el milyen romolhatatlan növényzetű földekre ha azokat a szavakat kimondjuk ki tudja hogyan oldódott volna meg négy keresztbetett kar két ikszű rejtvénye de eláztatta a márciusi eső a földeket november követte augusztust kinyíltak sorra az ősz aktatáskái kihulldostak belőle egymásnak címzett leveleink és azok a szavak egyre késtek egyre fogytak egyre koptak kikoptunk egymásból mi is de néha a legzajosabb társaságban is mintha szólni akarnék valakihez aki nincs jelen megremeg a szám Pardi Anna (1945-)

Erdő, dércsípte lombod ájultan vonaglik. Meghalsz, reád lehelt a vörös hervadás. De mért e vidám pompa? Mért öltözködöl halál előtt a fényes bíbornokoknak, részeg szeretőknek, ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak harsány szinébe? Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni lármás kirándulókat és rigókat, vizek zaját, az élet édes-olcsó csengetyűit? Oly jó nem élni? Örülsz? 1931 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Galambokat fodroz szikrázóvízű ég, abrosznyi messzeség guggol egy bokorhoz. Dombok között feszül a hangtalan meleg. Ha szél pendíti meg, egy percre felrepül. Megakadt, lásd, a nyár, a rozs fölött remeg. Rétinges emberek csapataira vár. Bertók László (1935–2020)

Megvárta, lám, a tulipán, kapaszkodik az orgonába. Szalad az ész a szív után, száll a madár előtt a szárnya. Lila ciromban ég a kert. Szerencse? Sors? Vér a bilincsen? A barackfa mért sietett? Virág van, de tanulság nincsen. Bertók László (1935–2020)

Hold jár, koroméjben hold jár. Mégis köszönöm, hogy voltál, könnyebb most ez az üresség, pillám alatt koromesték. Arcod, mit a szélbe szórtál, őrzöm: koroméjben hold jár. Csukás István (1936-2020)

szerelem szorgos kisvasút reménytelen játékvonat bekeríti a körbeút a kattogásnyi bokrokat mintha csak volna hazaút tenyérnyi domb alá a völgybe ahol fekete alagút nyelné magába mindörökre de újra csak röpíti folyton a senkiföldje tájakon hogy új földekre folytatódjon a mozdonyhúzta fájdalom s nem érdekli hogy mindig úgy pont úgy kanyarodnak a sínek hol nincsen más csak körbeút sűrű terepasztal a szíved tavak mozdulnak fák hegyek tornyosulnak és múlnak el mellette áll egy kisgyerek és szótlanul figyel Székely Szabolcs (1983-)

többnyire kiesnek emlékezetemből a legszürreálisabb álmok is de az a vacogós hajnal folyton visszatolakszik ilyenkor asztmatikus fuldoklásban vergődve keverlek fájdalmaimhoz nem tudom hány élet kell egy szerelemhez mennyi alázat titok és önfeladás de önfeladás-e reggelente újracsomagolni a vágyat tudomásul venni a hiányt keresni bátorságot a hűséghez ami erősebb a kopottas múlt minden szerelmi hazárdjátékánál ahol mindig van egy titkos ösvény és vannak szavak amik beléd gravírozódtak ez nem gyengeség nem kiszolgáltatottság inkább valami szétbonthatatlan egymásba gabalyodás amiből egy jut egy életben s amiben ha megcsörren a telefon tudod hogy ő lesz az és minden lélegzetvétel félreérthetetlenül az ő illatát hozza elég egy mondat és megszűnik a hidegfrontos fejgörcs elég egy szó és új vádalku köttetik s előcsoszog az a félszeg mosoly is amely egy szempillantás alatt felissza a tikkadt lelket kísértő szomjúságot Oláh András (1959-)

A kertben eső játszik halk divertimentót fákon bokrokon füstös füveken. Az ablak csukva, a zene illat nélkül festi alá egy színpad szobrait márvány keringők szótlan pantomimjét. A szobrokban is esik az eső nyitott ablaknál történik az ősz a jambusok szomorkás dallama holott ez a divertimentó zöld még füveket fürdet, dehogyis sarat ver hacsak nem ezt a dehogyis-sarat. Vénasszonyok nyara az asszonyom se vén se nyár csak emlék márványszobor lassan tovakering a kert benn hiszen versben az eső a vers pedig egy szoborban zuhog míg eső játszik halk divertimentót fákon bokrokon füstös füveken András Sándor (1934-)

a lélek vékony pókfonál a testet lassan átszövi az őrizetlen sarkokat aztán az ajtót-ablakot míg lassan minden szürke lesz tapadós fényes és puha míg nem lesz olyan mozdulat, mitől a háló nem remeg akármit kérdez már a test úgyis a lélek válaszol öröklét csöndes zsarnoka a test körötte csak fogoly. Kiss Judit Ágnes (1973-)

jéghideg ég: fagyos mozdulatokkal kabátmelegbe burkolom magam, nem tudom merre vagy bolyongok céltalan a nyirkos hidegben, átlépek küszöbökön gondolatokon, embereken, keresem az arcod a tömegből melyik vagy te, előbukkansz-e az utcasarkon? számolok magamban: aki bújt, aki nem.. tenyerembe forró gesztenyét szorítok fájjon, égjen belém, de nem segít és seholse vagy állok a tömegben tétován rámvillannak bizalmatlan idegen szemek állok magamramaradtan és tehetetlen dühömben sírni kezdek.

Elveszett hangok ülnek itt apró bokrokban, szárazon, egy hangot adj, egy hangot adj, szikkadtan is felfuttatom, egy jerikói-rózsa-hang, egy reszelős ördögszekér, egy szürke, fekete, szürke, zörgő szakadt gubanc-gyökér, szakadtan is csak karikázzon, szálljon, kerek tövis-köteg, zizegje szét avar csomókkal az elnémult természetet Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Lám hullásainkban is van gyönyörűség a méltó zuhanásban a csöndes alászállásban a libegő esésben mindig föntről lefelé a föld arca felé készül a magas égből Isten lába elé csak levél vagyok mondja csak boldog szerelmesek fejére hulló barna gesztenye a Sétakertben csupa fuvallat vagyok és csupa suttogás de nem a szél játszik itt ha felhőid ajtaján kilép a nagy holdas ég szindbádi éjjel kökény színétől égő dió ízétől férfi birs illatától részeg álom vagyok Érted. Nagy Gáspár (1949-2007)

Nem, mi nem vagyunk szegények! Nálunk nincs súlya, holmi pénznek! Mi halljuk a zenét, hiszünk a versben, Képeket festünk képzeletben... Hozzánk a fák is lehajolnak, Értjük a szót, ha nem is szólnak. Mi gyalog járunk kopott kabátban, Ahová mi megyünk, ott neked határ van, Kerítés, szögesdrót, veszélyes terület! - Nekünk az Isten! - Neked csak feszület! Gámentzy Eduárd (1963-)

azt hittem magammá ismertelek de ártatlan tréfa voltál csak abbahagytalak… jönnek a ritmustalan napok egyszerű prozódiai kérdés maradsz elrontott metrum felcserélt ragozás befésüllek a titoktalan éjszakába ahol kiüresedett postaládáknak meséled el hiányomat s már semmi dolgom sincs veled Oláh András (1959-)

dűlőutak remetéje - töviskoronás akác - imbolyog a részeg szélben vérzõ teste csupa ránc fáradt lombja halkan susog - a halálról muzsikál - törött ágak koccanása panaszolja ami fáj gyökerei porba fúlnak - mégis makacs és konok - hulló levél-könnycseppjeit fölszárítja a homok Oláh András (1959-)

a kivételekre nem készült törvény részeg álmodat elnyelte az örvény véres vallomással rád terhelt mindent jövőtlen léted a semmibe billent gyűrött arcodon az emlékek korma virág maradsz egy elszáradt csokorban törött-nyűtt tested a sínekre vágyik Isten teveled fej vagy írást játszik Oláh András (1959-)

a távolságot átlengi a csönd: veled alszom – láthatatlanul holnap majd helyet cserélünk s akkor te vársz rám hiába Oláh András (1959-)

Puszták homokján különös betűk. Fénylik a rajzuk, a vonaluk él, Puszták homokján különös rovás; Tán harci dal, tán baráti levél, Talán imádság. Olyan egyre megy, Elmossa zápor, letörli a szél. Puszták homokján különös rovás. Homokba írtam minden mondatom, Zápor elmossa: ne fájjon nagyon, Letörli a szél: ne fájjon nagyon, Homokba írtam minden mondatom. Reményik Sándor (1890-1941)