Lélekszirteken

Most kezd leesni. Száll… Sem a földé, sem az égé, De a fáé se már. Lebeg könnyedén, keringve szárnyal. Nincs még kapcsolata a földdel, Sárral és halállal. Tiszta, Mint legelső könny, Mint tegnapnyílt hóvirágkehely, Mint szívről leszakadt sóhaj, Mint fényből született szivárvány, Mint érintetlen hópehely. Ilyen az életem. Vagyok, aki vagyok! Költő és pap – szívek közt lebegek. Egy kicsit földé, egy kicsit égé, Nem enyém, Nem is a tietek! Puszta Sándor (1911-1983)

rejtett törekvések nyugtalanjaiként kerülgetve a mindennapok repedéseit mennek sietve az eltévedt tengeri ködökből kirajzolódva nem foglalkoznak fölösleges dolgokkal már régen nem fog rajtuk bukolikus varázs de nincs nyelv amin lehetne szólni erről a nyájat magárahagyva szöknek megint jól tudván most is holdvilágos éjszaka lesz mire lakatlan szívekre találnak Meliorisz Béla (1950-)

Ha csak ennyit — „hiányzol” — mondanál, lennék akkor, és ha úgy volna, valóban úgy éreznél, kopogó szemmel a szónál hamarább jönnél. Mert nincsen az, ki sehonnan nem hiányzik, és nincsen az, kinek senki sem. Ez itt mind is csak azért van, mert árva — gyere le a remíz bárba. Asztalos András (1975-)

Ha lehetne majd utak nélkül útra indulni, mikor a nap nem talál eget, lélegzik inkább, és bogár is, gyertya verdes így, félszárnyára szédül - ha lehetne a tengermozdulatban estére annyi szédület, hogy egy nemzedék után érdemes letűnni, felkelnék, járnék; ha az istenek ritmusába írhatatlan sötétben érteném is meg, hogy nincs gyertyahang, amire ébredek, talán találnék hitet mellkasmozgásban vagy bogárban, ami szemedben zizeg szememért - vagy elszállnék vele, hogy éljenek. G. István László (1972-)

A gondolkodás világnapját kijelölték-e már vajon, felmérték-e a mélységeket, ahol a posványos üledékben már nem működik az algoritmus? Ahol csak hevernek amorf nyelv és szótörmelékek, amiket újra összerakni, használhatóvá tenni nem lehet. A koponyaűrben is hiába forralják a vizet, a megzavarodott emberszabásúak kioltották az Igéből a világosságot hozó tüzet. A fásult homo sapiens nevében kérem, a megromlott, füstölgő emlékroncsok közül kiáltva; jelöljük ki a gondolkodás világnapját, ne guberáljunk az értéknyelő semmiben hiába. Csontos Márta (1951-)

a kaposi tamás-könyv lapozgatása közben egy nap a múlt falát bontogatva egy félbehagyott levéltöredék vagy egy album lapozgatása közben találsz egy lepkeszárnyat mire megfogod már csak lepkepor (néma sikollyal telitett kép) de te csak a feledés (le)folyójára koncentrálsz hosszan nézed ahogy eltűnsz hirtelen (hiszen részei vagyunk a föld lelkének) a tegnapi bábból mára már csak csillogó lepkepor marad a kezeden régi képek egy üres szobában (kettészelt telihold táncol az út teste felett) akár egy kép címe is lehetne a ki merevitett ellesett utolsó mozdulat amikor nem marad más csak nyomni a gázt és dúdolgatni csak lepkepor vagyunk csak vibráló képernyő mely mellett elaludtak a sötétben Jász Attila (1966-)

A szabadság egyfajta térkép. A réseken túl is eljuttat. Ahova utak nem vezetnek. Hajnalra találom meg, félálomban már meg is érintem magamban a sötétség sarkát. Mindig is tudtam, hogy van vala- hol bennem egy ilyen. Mindig éreztem, de a szabadság segített ilyen közel jutni hozzá. Rábeszélt, hogy hagyjam a testet, tudja, mi a legjobb neki. Azóta sötétedés után minden este elindulok hozzád. Jász Attila (1966-)

Visszamenekült kedves verssorai közé Mert gyámoltalan és kiszolgáltatott lenni Az ősz közönnyel fokozta le benne magányérzetét üres egeivel és a goromba esőkkel A hajnalokkal még próbálkozott de föladta azt is Kalapját fejébe nyomva ment a szélben Nem nézett senkire és nem voltak válaszai Mert nem voltak kérdései nem nézett senkire Kalapját szemébe húzva bukdácsolt a szélben Aztán hátat fordított a kedves hajnalának is Barátkozni kezdett a goromba esőkkel s csak az üres őszi egekbe bámult Nem bánta hogy gyámoltalan és kiszolgáltatott Visszatért kedves verssoraihoz Mellébe húzta térdét Zalán Tibor (1954-)

bogárkék ólomkék vízkék jégrögök közé alvadt egetlen tó se hajnal se alkony se fenn se lenn a Nap kéktelen kékség a táj      mondhatatlan szó Villányi G. András (1958-)

nyomot hagyott bennem, és tetten ért a nyár, s hogy kertedbe vágyom újra, kileste. ott pirultam pórul és értem meg mindenre. kár, hogy csak örök szomjat oltottál belém, arcodon bűnjelek, nyárvég. kitikkadt arcomon szikkadt sötétség. Kézdi Imola (1977-)

Süllyed és emelkedik a táj. Kigombolkozott ég. Töröld meg szemed, nézd az álmos fákat, áprilisi tél zihál. Figyeld a borzas bokorkoronákat. Rettegnek a csillagok, Remeg a Hold, vén kutya vonyít. Kimarna még egy darabot Öreg, fogyó testéből. És szitáló könnye hó. Halvány fényt verejtékez Rügyek zöld hegyére, mintha Fölvágná benne ereit a lassan hullámzó est. Mint a tenger dagálykor Köp ki magából, hogy Rávezessen önmagamra, Magányomra fűzze föl könnyező magányod. Nyaklánc, tengerből, hegyekből. Fákból. Holdból. Csillagból. Földig kényszerülök, mert Nyakamba akasztok még egy belőled leszakadt darabot. Lencsés Károly (1976-)

lépéseid között a korlát húrjain játszanak ujjaid becsukom a szemem felütéssel kopogtatsz az ajtón köszönéskor ahogy ölelsz lila magnóliák illatát kevered a gangon frissen mosott holmik redői közé a refrénre az ablakhoz simulnak páran lábujjaikkal átveszik a lüktetést csodálatos ahogy most vagyunk andante ringatja a folyosót a kötél az üvegtesten itt-ott párafolt vasárnap lehet ilyenkor és nyár pedig csak ennyi ami mára volt Karáth Anita (1978-)

Hallgat a csend odakint, az ég sötét párna, a vastagodó alkonyatban belehal a madárdal a harangok torkába. Ördögi körben pörög az idő, becserkészte a holnapot; itt ülök a könyvek rengetegében, már nem zavar elérhetetlenséged, őrzöm a megörökölt emlékmagot. Kezem nyitott árok, lemeztelenített dombhát, csak egy fehér mécsvirág táncol a megvadult szélben, mindenét odaadta semmiért. Lazul a biztonság képlete, az erény értéke átment mínuszba, gyengül a csend szívverése, növekvő gyűlölet áradata sodor romlott szagú pocsolyába. Csontos Márta (1951-)

Mondd, mi lesz, ha a végén rád támadnak a fák, ha rázni kezdik ököllombjaik, kiszaggatni gyökereik, üvöltéssé fokozni susogásuk, mondd, kihez fordulsz akkor segítségért? Mondd, mi lesz, ha termésük a földre hajítják, köréd fonják árnyékuk sötétjét, ha rád zúdítják leveleik között cikázó kérdéseik, mit érnek akkor szavaid, gondolataid? S ha a végén kifordulnak a földből, melléd hullnak a porba, elfolyatják nedveik, ha mind kiszikkadnak, elrohadnak, mondd, mondd, minek nevezed akkor magad? Tamás Dénes (1975-)

Az nem néz hátra, aki menekül, csak nyomja a gázt, mondod, én meg ezt: mázsás aknafedő zárja a múltam. Én nem olvasok újra régi leveleket. Nem nézegetem elmúlt szerelmeim képét, nem rágom magam nagyapáim bűnén, a hetedik ízig. Visszafelé utazni pedig csak elhatározás, győzködsz: akárcsak rükverzbe húzni a váltót, egyetlen mély, ólmot emelő sóhaj, zuhanás hanyatt fekve, ernyedt pózban. Nem akarom tudni, kik szunnyadnak bennem. Lettem általuk, aki lettem, hadd ne találjak rá mindazokra. Te, mestere az emlékezésnek, csak eddig engedj a visszafelébe: látni, ahogy a sorsszerű ütközések percegő ütemére apró bogarak, fehér szárnyú lepkék százai bontanak szárnyat a szélvédőm foltokkal vert tükrén. Kulin Borbála (1979-)

Szeretlek és szeretem a fogkefédet. Szeretem az órádat, a törött válladat csavarostul, az összes pulóveredet és mosolyodat, a komolyságodat, az alsóidat, a hangodat, a cipőidet, a könyveidet, mindkét lábadat, ablakokat melegítő leheletedet, az összes szőrszáladat, a kendődet, a rövid és hosszú hajadat, a láncaidat, a keresztedet, az ádámcsutkádat, a jelenlétedet, a vonatjegyedet, a hiányodat, a horzsolásaidat, a vakbélgyulladásodat, a biciklidet, a meghökkenéseidet, a késéseidet, a félelmed, az ujjaidat, a tányéron hagyott maradékaidat, szeretlek elölről, hátulról, profilból, szeretlek metrón, buszon, vonaton nagyon, tengeren, tavon, földön és… – és havon. Szeretlek, ha nap, ha hold süt. Szeretlek mindenhol és mindenképpen. Szeretlek. És szeretem a fogkefédet. Asztalos András (1975-)

Begyűjtöm a világ bugyrába tudom hogy minden szétesett kihullt az üres földgolyóra nem is tudta hogy nem leszek csak forog forog minden bennem részvéttel néznek angyalok minden mit láttam meggyötörten nem látják már az ablakok Tass Marianne (1930-)

A halak játéka az akváriumban, amely nem játék. A táncuk pedig nem tánc. Kérdések egy hangtalan nyelvbe zárva. Mozgásuk behatárolt és mégis kiszámíthatatlan közvetettsége. Azoknak a finom áttételeknek a rendszere, mitől olyan megható, hogy az, ahogy elsiklik mellette, ahogy megkerüli és átformálja, magát inkább, vagy azt, ami megállította egy pillanatra. Nos, hogy mindez olyan kimódolt, előre eltervezett, annyi ravaszsággal átitatott, hogy elgondolkoztat, mindez valóban lehetett így, valaha, ennyi kitartással és kétszínűséggel elleplezett, hogy játék tette lehetővé vagy tudás, vagy közöny volt mindennek a feltétele, és főként, hogy az önzés lett volna, amivel megfizettek érte. Borbély Szilárd (1963-2014)

besüt a nap az emlékeimbe ráragyog az alsórakparton sétáló magunkra kezünkben tölcsér szánkban a málnaízű nyár hogy lubickol a fényben a tétova mozdulat ahogy bronzvörös tincsemet a fülem mögé simítod semmiség volt súgom az agyamnak de milyen jó felbontású szelfit képes csinálni a hippokampusz jobbat mint az ájfonom és a mentést tényleg másként végzi nézem magunkat tekinteted átizzik téren és időn s nekem minden ellened szóló érvem elolvad mint málnafagyi a déli nap hevében Kégl Ildikó (1976-)

Egy láthatatlan, óriási szűrőn kell minden hangnak áthatolnia, mielőtt felszáll a völgyből a dombra. A szűrő tompít és kever: ami a mélyben tisztán s önmagát jelentve szólalt meg, a magasban sosem hallott, rejtélyes és homályos keverékek alkotórésze lesz - a távoli harangzúgás gyereksírással olvad össze; egy régi sláger dallamát motor zaja szaggatja szét; kiáltás és madárzsivaj egyesül a forró szélben. Hullámzik és remeg a hangok hínáros, nagy tava. Zsong a vidék. Csengery Kristóf (1957-)

Néha nincs semmi, csak jelen idő, a nap jár mégis, a szakáll kinő. Tapétaminta, piszkos keramit. Minden mintázat jelent valamit. . Szauer Ágoston (1963-)

Elnyújtózom szépen, mint ebben a versben. Felkutatom a csendesebb zugokat. Akár az eső. Mi tisztára most. (Így helyes, alapos!) Elnyújtózom ebben a versben. A vér zubog. Mint akit mellbe lőttek, úgy szakadoz, fosz- lik és darabos. De ez így túl bonyolult. És túlontúl egyszerű. Elnyújtózom ebben a versben. S tovalök, akár a kocsit, a vonatot az ütköző. Fekete Vince (1965-)

a lelkek tengerén hullámzó ragyogásban mi zajongunk cseppek egymásban kerengünk táncolva fénnyel-sötéttel           vagy mégsem hiszen a lélek időtlen tengerén egy a taréj és a mély se hullám sem cseppek de örök nappalban örök éj Villányi G. András (1958-)

Kerítést mázoltunk a hetedik napon, és fütyörésztünk a hatodikon, az ötödik napon az Úr letört, beletápláltuk amink csak volt, mindent, negyednapra az éhségtől vakon, harmadnapra fenn ültünk a bakon, a második nap csattogott a fejsze, nőttek a házak és a temetők, ábrákat rajzoltunk a szűz havon, kezdtük elölről az első napon. Kántor Péter (1949-2021)

Kihez tartozol? Kihez tartozik kapkodva magadhoz vett mozaik-világod? Kihez tartozol két, nyolc, húsz megálló között metróarcok tömegében; fodrászod öreg forgószékében, vihánc ollókban; füstös templomok, füstös mulatók ragacsos pultjain könyökölve; buja nők nedves mohóságában; kíváncsi víg barátok közt, sörök nyári teraszain; erdőben szarvassal négyszemközt; tállyai pincékben boroktól berugózott kérges anyátlanságod, megátalkodott félszegséged kihez tartozik? Kihez tartoznak gyenge öltéseid e lélekülepítő telepen, kihez kocognak ritmustalan billentyűid, korgó bábod mibe ágyazódik? Asztalos András (1975-)

( vágyvers) Látni szeretnék, ezért felfelé nézek, kiszáradt tó aljáról a táj mereven bólogató hallgatás. Valamikor hatalmas kápolna állt itt, képeit a légbe függesztve elnyúlt a végtelenbe. Aztán robbanás történt az égben, s minden idezuhant csörömpölve: lehajtott fejű ló, kibelezett hűtő, villog néhány havazó képernyő. Nézem, de azt érzem, nem látok, hogyan lettem ennyire határos, kád peremén betűző fény, csak egy kicsit kellene fennebb jutnom. Oda, ahol már halak úsznak az ég vizében, ahol, nyálkásan, szavak nélkül úgy tündököl születésem, mint a világ teremtése. Tamás Dénes (1975-)

az álmot reggel hét és este tíz között mi lesz ha egyszer nem találod mert rád unt s már máshoz költözött Sajgó Szabolcs (1951-)

(chanson - Cs. T. gitárjára) Csak szépen tétován amíg jönnek és elvisznek az Apostolok lován csak szépen múlni el csak szépen és lazán mint ez a Vasárnap délután csak szépen céltalan tettetett bután mint kinek mégis célja van mint kinek erre mégis gondja lesz hogy tétován lazán aztán már semmi nesz mondják is profán mint ez a Vasárnap délután ha elmúlik veled oly céltalan oly rémséges sután sörökbe fúlt meccsek után csak szépen lassúdan ahogy a köd leszáll s akinek legfőbb gondja van az majd kínjában szépen lekaszál de addig is tétován és várva ŐT lazán Nagy Gáspár (1949-2007)

Az árnyék halvány másolat. A lélek tán ilyen. Lapulva hátralép, tolat, és csendben elpihen. Testetlen lét ez, súlytalan, hinné, csak így elél, de lábánál egy pontja van, tárgyával összeér. Szauer Ágoston (1963-)

Az este, amelyben olyan vagyok, mint a többiek. A hosszú, jeltelen, sötét. Az ég helyett a város fénybúrája, lassú harang, a kabátok, melyekből lábak lógnak ki. Valami fáradtság <ebben> a lebegésben. Coca-Cola logók, vörös jelek az este horizontján. Mért oly különös <ez> az este, miért az ismétlés kényszere. A <körülzárt> csend, mint a hasonlatok tere. Egy gyorsbüfében bekapok valamit. Sietve távozom. A pénzt az asztalon hagyom. Jelek, amelyek a halra utalnak <. A halálra,> mondja. Miért a a félig megrágott étel, a hányinger. <Miért> nem válaszol senki. Az éttermekből emberek jönnek ki az utcára, az utcákon újságot olvasnak, buszra várnak, arcukon megfeszül a bőr. Olyanok, mint én. <Olyan vagyok,> mint bennük az a kicsi pont, amelyet nem old fel semmi. <Nincs semmi,> ami több volna bennük, mint az a csend, amiben én vagyok <a szó,> az, ami a <senki. A> hírnöke valaminek, ami el fog jönni. Az, hogy nem tudni, van-e értelme várni, kit...