Lélekszirteken

Ne keress, mert nem találsz sehol. Ne keress, mert mindenben rám találsz. Etruszk félmosollyal a semmi és Semmi közt átívelő hídon hogyha állsz, magadba roskadtan, eposztalanítva – az nem a gyöngeség jele. Nem későromantikus túlfűtöttség. Nem szilárd halmazállapotú közöny. Nem zen-buddhista tér- és fitymaszűkület. Ha tudnád is, mi nem még, hátrahagyod az értelmezést. Ultima maniera. Innen nézve ezentúl legyen ez módszered. Valahogy nem kéne érzelmileg elvérezni, mint a rossz versekben. És figyelni kábán, ahogy a meditáció zajtalan rajai odaképzelt csillagaid lengő egében körülvesznek, és átsegítenek valami hosszanfriss látomásba. Nem kéne feláldozni szívedben a béke bizonyosságát, sem a méreg forrását. Hidd el, itt lesz a híd, ha egyszer visszajössz. Turczi István (1957-)

Csiszolt kavics a nyelv alatt az öröm, ettől lesz imává a dadogás. A szavakat ez suttogja világgá. Tenger készül, a szent hajók nyomát elrejteni. Mondat, amely az olvasót keresztre szegezi. Már égboltnyi a nap. A kertben csapat fa lelkesül. A legszebbet egyetlen angyal állja körül. Halmai Tamás (1975-)

megbocsáss ma a sóhajnak újra eltűnik mint repülők fehérje megbocsáss hogy így fölmagasul ma a szél szaggatta hólyagos égre. időtlent kopíroz elandalít nem él nem mozdul de adj egy évet megbocsátsz ha eloldom gúzsait szerelmeseink barna szemének? pilláik alól elköltöztünk rég maradt utánuk pár csillag-morzsa kétharmad máz egyharmad hidegség kincstárban őrzött egyazon forma bocsáss meg holnap is neked csak én a gunnyasztó otthontalanságban egy mérsékelten meleg földtekén most hogy birtokunkon árapály van. eltűnök mint repülők fehérje s viszem sugárhajtású fürtjeit enyém lesz megosztott szívverése a nász után alvad hegesedik ismétlem ma e szikrázó tájon kiben pislákol még majd csak kihűl őszintén mond váljon vagy ne várjon riadt koponyára a szem kiül bocsáss meg lásd oly könnyű leszel hab bűnöd hagyd ázni a szemlencsémbe embernyi részem majd csak befogad vagy húzz egy vonalat hogyha mégse. Dimény H. Árpád (1977-)

A dombhátról a Nap még búcsút int, s piros képpel mindent veresre fest. Hűvös fuvallatával meglegyint a tölgyliget felől a kora est. Elhalkuló szavakkal köszön el a pihenőre tért madársereg. Az égen lankadt birkanyáj legel. Ily békés csak az alkonyat lehet. A tájat, lelket ellepi a csend. Búcsúzik némán minden. Odafenn kidugja már egy csillag a fejét. Az álmos eb vackában elmereng, aztán szemét lehunyja csendesen, s paplant terít rá lágyan a sötét. Jánosházy György (1922-2015)

még visszajársz ha álmodom valami tiltott lábnyomon s a szív mint üres hintaszék visszaleng s te vissza még Vári Csaba (1977-)

Onnan tudod, hogy tea készül: tengert kapsz holddal terítékül. Onnan tudod, hogy október lett: fényt termő fák lakják a kertet. Onnan tudod, hogy szeret, hogyha verset rajzol a homlokodra. Halmai Tamás (1975-)

A te órád késik, az enyém sietve kattog. Múlt időben beszélsz, én a jelenben hallgatok. Te téli olvadásban jársz, én havazó ég alatt. A szürkület nekem az est, teneked már pirkadat. Az eget én fénylőnek, te meg türkiznek mondod. Benned még gyűlnek, bennem oszlanak gondok. Kertünkben lélegző meg rozsdás fémvirágok. Hogy viselünk két ébrenlétben annyi álmot? És hova lett égboltunk egyetlen kékje, a közös évszakjaink egyidejűsége? Benő Attila (1968-)

Igen, mindketten olyanok vagyunk, mint egy hosszú, erőltetett mosoly, úgy járunk egymás mellett s hallgatunk, mintha attól félnénk, hogy elsodor váratlanul egy felhőszakadás, vagy ez a köztünk sugárzó derű, ez a szelíden szikrázó parázs egyszer csak lángra kap, és keserű hamuvá éget, míg verébnyi súly csupán kezemben, ha belesimul kezed, s akár Gioconda mosolya, folyamatosan zajlik a csoda, torlódik, felgyűl, aztán nekigyúl s felrobban testünk: csupa hahota. Markó Béla (1951-)

Figyeld a képet. Lentről nézd felfelé, és indulj is el, ha a spontán szimmetriát lépcsőnek gondolod. Megspórolni a kezdeteket Cro Magnon óta nem kifizetődő. Lassan haladj, ha haladni fogsz egyáltalán. Vég­te­len számú vetületben a magad egyéni változatával a tapasztalat naprakész műtárgyai közt bolyongani, lásd be, fenséges céltalanság. Amikor gyakorlati célok híján, megélhetési eszméktől egyre távolabb kezdődik el a földi szokások felszámolása. Amikor perspektíva-kuss van, és úgy fordulsz be valami más, körül nem írható kontratérbe, mintha motoroznál egy szintenként nehezített pálya-labirintusban. Amikor a megszokotthoz képest úgy vagy egyedül, hogy minden elhasznált lélegzeted csönddé tömörül, és az én csak test-palackba zárt illó oxigén. Turczi István (1957-)

Fogd a kezem, ne engedd el soha. Reszket a térdem, szédül a fejem, gyenge vagyok, elgyávult, tétova, ha elengedsz, megbotlom, elesem. Fogd a kezem, add szíved melegét fáradt testemnek, borzongó szivemnek, elborította a hideg sötét, és megfagyok, ha a kezed elenged. Lásd, félve lépek, fogd meg a kezem, szorítsd puha kezeddel melegen, a sorsom útján végsőkig kisérjen, szíved melege mélyen járja át lelkem körül az örök éjszakát, hogy ne fázzék a rideg, puszta Térben. Jánosházy György (1922-2015)

Kezemben kezed kezedben kezem az érintés gyönyöre a nyirkos pórusok vértelen hűvöse a kapaszkodás ujjak dobolása a remegés a reszketés a markolás s elengedés moccanásban a keresés kihűlt tenyérben papírfecni rajta az írás veknit kell venni hajtókar indul szól a verkli Cseh Katalin (1961-)

T.-hez 1 valahogy szépen szeretném most megírni ezt a verset ahogy az elsőt írtam hozzád de része lettél az életemnek ahogy a kenyér az ágy a könyvek ilyen nyersen megszokottan ahogy naponta szembejönnek elmaradnak ez is olyan 2 távolodok és érzem az egyedülséged s hogy most feladnál mindent azért hogy visszanézzek tagadván ami belőled maradt a többi szétszórva bennem az ötödik égtáj felé muszáj mennem távolodsz és hallod hogy miről hallgatnak az utcák és gyűlölöd magad mert azt gondolod most mégis visszafutnák kegyetlen vagyok tudom de te sem vagy kegyesebb a bordarács mögött villan valami és már hiába keresed 3 közelítesz nincs más választásod szemed táguló világ és én háttal állok közelítek figyel a félelem fonákja ez a vers-tekintet te nem látsz éjszakámba hajnalodik közelítek és közelítesz aztán megint lemegy a nap a vers szelíd lesz 4 írok hozzád és nem vagyok veled írok rólad és nem vagyok egyedül kirekeszteni próbálok mindent s a zűrzavar csak nő belül így valahogy mégsem megy ...

Neki gyónnak a kertben a bűntelen virágok, édes, édeni nyelven a tiszta tulipánok, tőlük gyógyulni guggol a földön gyönge teste, hosszan, mielőtt újból emberré betegedne, fölötte lágyan leng még a Jákob lajtorjája, cirkuszi szent tehetség arról érkezni lábra. Halmai Tamás (1975-)

Valami ég e versen át, idegen test a sebben; mit szemmel nézz, de mégse látsz, s nem mérhető le kedvben, talán a hó, talán a szó, arcpír emléke rendre, amíg a visszhang visszaszól, a hűvös-sárga mertre, valami ég, nem lángra gyúl, valami ég, felettem, a hamva szó, a szó kihúnyt, mielőtt elfeledtem. Valami ég e versen át, a szó, a hó, az emlék, valami végleg itt maradt, mit mégis elviselnék, csak szó vagyok, csak szó a vers, a láng, az ég, a kedvem, és szó az is, hogy elviselsz, s nem tűnődsz már a merten. Farkas Wellmann Éva (1979-)

Él már a vers: csak formát adj neki. Agyad zugán, kéklő savak között a nyirkos csöndben izzik, pár idegsejt találkozásán – lomha, lápi fény. Foglald vigyázva osztott hangsorokba, melyeknek szótlan közmegegyezés, titkos szabály szab tűnékeny jelentést, sorold ütembe, szerkessz új világot, hol minden rész ölelkezik, gyönyört izzadva, mélyen és időtlenül, igézz szavaddal emlékképeket, hogy izgató talányuk megragadjon, lágyan csiklándva lelked hajlatát, majd, hogyha kész (amit csakis te vélsz), szabadra engedd szörnyszülöttedet: más agyba fészkel, rajt’ élősködik, osztódni kezd, és ekképp létre ébred. Magyar László András (1956-2022)

Vasadi Péternek Botlani út, dadogni nyelv az imádság, madárnyi fény, Isten olvasta vers a poklok peremén, hol imádság a vers, színpompás és szegényes, gyönyörű gyónás, fekete létből költözni fénybe, Isten kezéből Isten kezébe. Halmai Tamás (1975-)

az kellene amit mozdulat arcvonás rajzol amit a hallgatás tanít s a ragyogás megmutat – micsoda zűrzavar van itt milyen összetartó anarchia mióta vagyunk éppen arasznyira attól amit takar a ruha a bőr az eleven aminek sosem volt tája s nem lehetett neve sem Vári Csaba (1977-)

sok kilométerbe kékülten régmúlt meglepetéstől feszülten éltem hetekig, míg hiányodba kékültem. kékülök színtelen vázlatban, kékülő színekbe hajlottam, s most már egészen fáradtan szólok hozzád kékül, s minden más színt magamról elédbe teszek le végül.

Felnőtté tettél, aludni ment bennem a durcás kisgyerek. Még körbevesznek olcsó játékaim, kérlek, hajítsd ki mindet. Míg alszom, kék krétával, hogy jól illjen rád nyíló szememhez, rajzolj körém egy új életet. Filip Tamás (1960-)

Jó lenne megváltani valakit! …de legalábbis óvakodni a testem dugattyúiban felgyűlt, több évtizednyi étolajürüléktől. Segítség nélkül kicserélni álmaim elszenesedett kismegszakítóit, és visszafelé áramolni az időben, ütközve végtelen sok önmagammal. Üres szatyromba teli szívem tenni, 183 centiméter lemálló vakolattal. Ruhámat fecskefrakkra cserélni, úgy repülni sejtek és sejtelmek közt, azután tíz percre meghalni örökre, és szilíciumcsipke ruhában feltámadva ellipszist skiccelni koncentrikus körökre. Szavakat lopni, barbár módon verni szét, összerakni újra, naponta öntözni, figyelni, miként bontja kezemben a kalapács rügyét. Lázasan fejni az élet ihlet dús emlőit, tejfehér tudatlanságban, fekete tus hittel. Savmarta józanságom lecserélni végre, talán intertextuális delíriumra (szótár!), fogaim réseit betömni az akciós gittel. Hátrafésülni szemembe lógó életcéljaim, választékot már csak érveimnek hagyva, felkutatni az összes párhuzamos világot, multi-létezni mindben, standby-ba fagyva. ...