Lélekszirteken

Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mit kapkodok?! - mindegyre kérded, Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán - Mért nem szelíden simogatva Ahogy szokás, ahogy mások teszik, Miért kapkodva, csillogó szemekkel És mit nevetek hozzá - szemtelenség! Ilyen csúnyán, fülsértő élesen! Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz! Pitypang, ne hagyj itt, Inkább megmondom Megmondom - várj, füledbe súgom, Hajtsd félre azt a tincset. Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe? Mi kapkod így - még mindig nem tudod? Pedig ily bosszús arccal Próbálod elhárítani akkor is Hajad, szemed, szoknyád lefogva. Porzód felé Porzód, bibéd felé Porzód, bibéd, szárad felé Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé Mi kapkod így, pitypang? - A szél! A szél, a szél, a szemtelen bolond szél Vígan visítva bosszúságodon. Pitypang, mi lesz? Ez még csak a szellő. Ez még csak kapkod és füt...

Országút. Bedőlt kerítés mögül barackfa szoknyája villan, színével örül. Mellette kőkrisztus lábánál görnyed Mária. Halott reményt ringat, könnye csillagok harmata. Aknay Tibor (1944-)

Fejünket majd szépen lehajtjuk, most a bokrok közt hálunk, mint a madarak, neszelve hogy ropog a fiatal őzbak csontja amint álmában elnyúlva csak nő a pázsiton, mert barátunk látod, és talán még két hét; agancsa helyén már szép apró dudorok nőnek és elbőgi álmában magát, hogy fölriadunk; előbb, mint a virágok nyitnák ajkuk a harmat előtt, előbb, - előbb, a hangjukat imádó részeg madarak énekénél mert jaj! oly messze még a derengés is; majd heverünk csak alvó bokrok leveleit tépdesve félve ujjaink között babonásan nyitott szemekkel nézzük egymást. Radnóti Miklós (1909-1944)

Elvétem már a tárgyakat. A lényeg elsikkad már a télből és a nyárból, az azelőtt okosra nézett képek hada most semlegesen vádol. Az azelőtt fölépített varázshegy most egycsapásra össze-vissza omlik, s én így maradok véglegesen már egy betört világban és sorsom csomóit ki nem bogozva, ostobán, hanyatt, csak azt érzem, arcomra folyik lényed, akár a nap, a viasz és a lényeg, a csak bámulom az üres tárgyakat. A látványt ölte meg bennem szemed. Nem tudok látni, mióta rám néztél, csak azt, ami testedből föllebeg, izgalmas fákkal lett tele a légtér, de belső fákkal, mik úgy nőnek egy hatalmas tájon, hogy az meg se látszik, zsúfolásig tele vagyok veled és nézlek, nézlek a megvakulásig. Tapogatom az arcod. Ez az arc. A végtelen. A minden arcok arca. Nem látom már, csak amit te akarsz, az ölelés zsákjába vagyok varrva, ezer öltéssel a húsomba szúr minden kis izmod, mint a tű. Mi szorít össze veled ily vadul? Szeretlek. Olyan egyszerű. Olyan közel vagy, hogy tested szöge egész a szemgolyómat éri,...

Nagyon meggondolandó kivel fekszel egy ágyba milyen az ottelója milyen a muskotálya milyen legyen a padló milyen legyen a szék mire az ember lánya leteszi mindenét a jersey blúzt a szoknyát a bugyit kombinét nagyon meggondolandó milyen legyen a szája a mosolya a bokája a pihéje a bája milyen legyen az utca ami hozzá vezet milyen legyen a város a kert a kerület lesz-e szemében őrült lángolás amitől fölgyullad a világ is ha a lány nekidől Nagyon meggondolandó mert aztán ott a lány magában a szobában meztelenül csak áll szedegeti a cuccát gyönyörű rongyait meztelen köldökével világokat vakít kapkodja visszavenni a szoknyát a tüdőt szapora lélegzését milyen volt azelőtt nagyon meggondolandó kit hogy lehet szeretni milyen legyen az arca milyen legyen a szék mire az ember lánya leteszi mindenét milyen az íze szája emléke muskotálya a poharában a bólé az üvegében a sörlé az asztalán a sercli mert van ahonnan többé már nem lehet magunkat sohasem visszavenni. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Akit az Isten rendel azt soha ne engedd el fogd a kezét, a lábát a fenekét, a bokáját - abba mindig kapaszkodj ha lerúg is, ragaszkodj nézd a fogán a fények futását szemöldökének varázsát este hatkor hogy milyen nagy ilyenkor lesd a körmei ívét hogy kikaparják ismét a szemed hogy ne lássad az elárultatásod. Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten. Mindent megér a szobája, a melege, a mohája a dunyhája, az ágya, az összerándulása a bőre reszketése, a beleegyezése a bögye, a bibéje, a pihéje becézve. Mindent megér, ha Isten elrendeli egyetlen és szűzi szerelemnek akit csak Neked enged... azt soha el ne engedd legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva akit az Isten enged, az legyen a szerelmed... Gyurkovics Tibor (1931-2008)

A nap aranyos karikája sugaraz rá nagy sisakot karját kinyújtva a tájba mint hajnali fáklya, lobog. Lesem, idejössz, ideérsz-e a fák közt? Rajz a vizen cikázik az árnya, a lépte hogy sajdul és fáj a szivem! Ne siess, ne siess, de szeretlek! Tudod-e, hova érsz, te leány? Itt zúgnak estente a vermek itt hullik a fűzfa reám. A sípjaim is szomorúak az ünneplőm fekete ősszel madarak raja krúgat és csontos a férfi keze. Csak a fejsze villog a vállon a melledet hó födi el és nappal oly nagy a magányom hogy estére nem birom el. Gyere már, gyere már, ideérsz-e? Sugaras kicsi énekesem kapaszkodj nyírfa-levélbe azon érsz ide szélsebesen! Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd Tiéd a sóm, kanalam mezítlen kell idejönnöd, hogy rádadjam, ami van. Rádadjam ruhául a tájat s a bíbor nagy hegyeket el kell, hogy bírja a vállad mindent, amit szeretek. Örökké hordjad a házam csiga fel, csiga le, ez az út és én adok Néked majd három szivet falevél-alakút! Szeretlek, jobban a szélnél mi öleli hosszan a fát szeretlek...

Érdemes lesz? érdemes volt? Görbe, ami egyenes volt. Hol van erő és szerencse? Mi taszit ki? Ki vezet be? Tőle, hozzá, benne, érte, nála, néki, mégse, mért ne, ide, onnan, ott is, itt se, majd ha, már most, ugy is, igy se, mindig, egyszer, érthetetlen, jaj, tovább, nem, az se, nem, nem, néha mégis, soha többé, véle, oda, mindörökké: mennyi megnyilt s elveszett ut, mennyi csapda, mennyi zegzug, halni lassan, bukni gyorsan, bent, a szivben, kint, a sorsban, s igy hinni, hogy, győztes-vesztes, eljutunk az egyeneshez: érdemes volt? érdemes lesz? Szabó Lőrinc (1900-1957)

Minden vagy, ami nem lehetsz, egyre ragyogóbb, egyre szebb, kirajzolódó, mint a seb, amit farkasok ejtenek a szívemen, s ha nem lehet, akkor sem tudok véremet veszítve élni, csak veled Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: “Álom ez? Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.  Áprily Lajos fordítása RabindranathTagore (1861-1941)

Lehet, magamért szeretlek. Lehet, hogy magadért. Lehet, színéért szemednek. Lehet, a hajadért. Lehet, azért, mert nyár van. Lehet, mert van kezem. Mert élő meghalásban élek, élsz, életem. Bella István (1940-2006)

Csodálatosan békés délután. Benne van teljes életünk. Ülünk egymással szemben, beszélgetünk. Egyszerű és jó vagyok, mint világ fölött lebegő madár. Te átlátszó vagy, tiszta, mint a levegő, mint üvegkorsónk friss vize, melyen átcsillan a nap. Én szomjas vagyok s te nem tagadod meg tőlem magadat. Dsida Jenő (1907-1938)

Szél vagyok. Megbocsátod-é, hogy port híntettem égszínkék szemedbe? Nap vagyok. Megbocsátod-é, hogy leperzseltem hófehér karod? Ősz vagyok. Megbocsátod-é, hogy ingválladra tört levelet szórtam? Fű vagyok. Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat? Víz vagyok. Megbocsátod-é, hogy áztattalak forró könnyesőben? Árny vagyok. Megbocsátod-é, hogy véletlenül arcodra vetődtem? Dsida Jenő (1907-1938)

Van egy barátom. Nem hisz a gravitációban. Semmilyen bizonyíték sem hatja meg. Lelöktem egy toronyból, és csak nevetett. Aztán a temetésén felfelé hullottak a levelek a fáról. Nagy Hajnal Csilla (1992-)

Köszöntelek a folyók zúgásával, a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel, a gong-alakú csillagokkal, köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével, és végül az ámulatos nap-ragyogással: mind a tiéd! valamennyiben itt vagy, akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket, egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében, miket állandó ittlétük miatt oly könnyen, szüntelenül feledünk. Weöres Sándor (1913-1989)

A hangok ömlenek a zongorából, Mint illatos teából száll a gőz. Lassan simítja arcomat a mámor És bennem most száz élet kergetőz. Mártának hangja jut eszembe mostan, Oly bársonyos volt s ez nem az övé. Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam. Szemem mered a zongora fölé. A csókos ajka itt remeg előttem, Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem, Ó jaj, emléke mért olyan erős? Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol. És hangok ömlenek a zongorából, Mint illatos teából száll a gőz. 1922. április 11 József Attila (1905-1937)

tiéd volt minden ami ott nőtt a vad-csendű erdős dombhátakon sziklák odvaiban barlang-mélyeken s onnan kinyúlva fényre éhesen tört az egekig ékesen zöld és vörös láva – rezzent a porzók nap-sárga milliárdja itt morajlanak bennem ma is elérve minden elérhetőt beborítva az égi tetőt tűzzel havakkal a megdermedt idő ide omlasztja a tudott súlyát az emelkedést és a végső hullást ami a létezést egybezárja halál feszül a halálra Gál Sándor (1937-2021)

Nem láttad-e a bűvölő manót? Síró szeme, nevető szája volt. Azt mondta: nézd, fiú, ott az a nő legyen szívednek nehéz mint a kő. Ében szeme erdőtüzébe less, elszenesedj és elkopj és eless. Kis melle holdját nézd hogy száll tova, és halj meg érte minden éjszaka. Lám, gyönyörű állat a szerelem, hószín kanca, legel égő gyepen. Ladányi Mihály (1934-1986)

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád, mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el. Baranyi Ferenc (1937-)

Együtt és mégis oly külön, mint faágtól az árnya - Te távol hajlongsz gyönyörűen, én zárkózottra válva vetem tétova életem sikátor vadonába. Megcsalnálak s tán arcul is ütnélek és betörnék, leköpném a virágot és rettegne már a környék, hogy végre vad hiányod ne vájja belém a körmét. Talán ha méltatlan lennék hozzád, ó szentek szentje, ha részegen ökröndöznék az utcaporba esve, e boldogtalan boldogság akkor tán odaveszne... Mindennél nagyobb vétek az, hogy szinte már nem élek, táplálkozom és lélegzem, de skizofrén a lélek: testemtől távolodva él, mindegyre csak feléd leng. Ó, életem asszonnyá-vált Kőmíves Kelemenje, de béfalaztál engem ebbe a szerelembe, de béfalaztál engem ebbe a szerelembe!... Ladányi Mihály (1934-1986)

Együtt szöktünk a hegyeken át, gyönyörű volt a Bakony, a napot csókoltam szemeden s fiúsra nyírt hajadon. Gyönyörű voltál, de lelkemet árnyék futotta be: csókoltál, mint aki nem akar gondolni valamire. Gyönyörű volt az éjszaka, a holdfényes Bakony, s másnap már a tihanyi nap ragyogott a hajadon. Tihany partján a hegy alatt szeretőknek lakni jó. Boldogan tartotta az eget kék karjaiban a tó, és jártuk a koranyári vetést és szedtük a pipacsot és néztük a sirályt, ahogy a vízbe le-lecsapott, és este a csöndesedő csalogány bedalolt az ablakodon és éjszaka hét csillag ragyogott szemeidben és hajadon. Együtt szöktünk… Gyönyörű az est. Mért vagy hát oly szomorú? Nem kell már, aki vagyok, az a csúnya, szegény fiú? Megúntál? Elpattant a varázs? Sírsz, s nem tudod, miért? A tavi tündér gyöngyöket ad a könnyeidért. Most megy le a nap, részeg ragyogás az alkony gyönyöre: úgy csókolsz, mint aki nem akar gondolni semmire. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne. Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll: életművészet! Ámor győztes üdve! De nem hiszik, amit a száj dalol, s a holdfény beleragyog énekükbe, a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag, melyben álom száll a madárra halkan, s vadul felsírnak a szökőkutak, a nagy karcsú szökőkutak a parkban. Szabó Lőrinc fordítása Paul Verlaine (1844-1896)