Czesław Miłosz: Tél volt
Tél volt, olyan, mint mindig itt a völgyben.
Nyolc száraz hónap után jöttek az esők,
S a szalmaszín hegyek kizöldültek futólag.
A kanyonokban is, hol szürke babérfák
Kőgyökere gránittal egyesül,
Megtalálhatta régi helyét a víz.
Szél vert habot az eukaliptuszokra,
S a házak kristályaival felhasított felhők
Alatt a dokkok fénytüskéi ragyogtak
Nem olyan hely ez, ahol egy kávéház
Napellenzője alól nézzük a tömeget,
Vagy keskeny utcán egy ablakban fuvoláznak,
S gyerekszandál kopog árnyékos kapualjban.
Hallottak egy hatalmas és lakatlan vidékről
Hegyekkel körbevéve, indultak hát, kereszteket
Tövises fából, tűzhelyek nyomát hagyva maguk mögött.
Volt, hogy havas hágókon teleltek át,
Sorsot húztak, s megfőzték társuk csontjait.
Ezek után a forró völgy, hol indigó terem,
Szépnek látszott, s messzebb, a parti üregekben
Kúszó gomolygó ködben, munkált az óceán.
Aludj, s leülepednek benned a sziklák, homokpadok,
A mozdulatlan lények haditanácsai a pusztaságban,
A gyík-bazilikák, a habzó fehérség.
Aludj kabátodon, míg füvet tépked a ló,
És sas vesz méretet a szakadékról.
Mikor felébredsz, meglesz minden égtáj.
Nyugat üres kagyló vízből és levegőből,
Kelet mindig mögötted, sosemvolt emléke egy havas fenyőnek.
És merre széttárt két karod mutat,
Rézsárga fű csupán, észak és dél.
Nyomorultak vagyunk, próbára tett a sors.
Portyáztunk különféle csillagzatok alatt.
Ahol vizet meríthetünk egy zavaros folyóból,
És késünkkel egy darab kenyeret szelhetünk,
Ott van nem választott, csak elfogadott helyünk.
Emlékeztünk, hogy házak voltak ott, s utcák, ahonnan jöttünk,
Hát itt is kellett lenniük házaknak, szíjgyártó cégérének,
Árkádoknak és széknek.De a kihalt térségek,
A föld ráncos bőre alatt vándorló dübörgés,
A hullámverés, a röpködő pelikánok kikészítettek minket.
A másik tengerpartról hozott váza olyan volt,
Mint a gyíkokon és makkliszten élő s kipusztult
Törzsek agyagból kiásott lándzsahegye.
És itt megyek én, az örök földön,
Botra támaszkodó apró alak.
Vulkáni parkon túl, a forrásnál ledőlök,
S nincs szavam arra, ami mindig és mindenütt:
Mellkasom és hasam alatt itt van, s oly létező,
Hogy minden kavicsáért hálás vagyok.
Hozzábújok, melyikünk szívdobogását hallom?
És selyemköntösök szegélye suhan fölöttem láthatatlanul,
Kezek érintik vállam, bárhol voltak is.
Vagy halk nevetés, egykor, bor fölött,
Egy lampionos, magnóliás kertben, mert nagy a házam.
Berkeley, 1964
Nyolc száraz hónap után jöttek az esők,
S a szalmaszín hegyek kizöldültek futólag.
A kanyonokban is, hol szürke babérfák
Kőgyökere gránittal egyesül,
Megtalálhatta régi helyét a víz.
Szél vert habot az eukaliptuszokra,
S a házak kristályaival felhasított felhők
Alatt a dokkok fénytüskéi ragyogtak
Nem olyan hely ez, ahol egy kávéház
Napellenzője alól nézzük a tömeget,
Vagy keskeny utcán egy ablakban fuvoláznak,
S gyerekszandál kopog árnyékos kapualjban.
Hallottak egy hatalmas és lakatlan vidékről
Hegyekkel körbevéve, indultak hát, kereszteket
Tövises fából, tűzhelyek nyomát hagyva maguk mögött.
Volt, hogy havas hágókon teleltek át,
Sorsot húztak, s megfőzték társuk csontjait.
Ezek után a forró völgy, hol indigó terem,
Szépnek látszott, s messzebb, a parti üregekben
Kúszó gomolygó ködben, munkált az óceán.
Aludj, s leülepednek benned a sziklák, homokpadok,
A mozdulatlan lények haditanácsai a pusztaságban,
A gyík-bazilikák, a habzó fehérség.
Aludj kabátodon, míg füvet tépked a ló,
És sas vesz méretet a szakadékról.
Mikor felébredsz, meglesz minden égtáj.
Nyugat üres kagyló vízből és levegőből,
Kelet mindig mögötted, sosemvolt emléke egy havas fenyőnek.
És merre széttárt két karod mutat,
Rézsárga fű csupán, észak és dél.
Nyomorultak vagyunk, próbára tett a sors.
Portyáztunk különféle csillagzatok alatt.
Ahol vizet meríthetünk egy zavaros folyóból,
És késünkkel egy darab kenyeret szelhetünk,
Ott van nem választott, csak elfogadott helyünk.
Emlékeztünk, hogy házak voltak ott, s utcák, ahonnan jöttünk,
Hát itt is kellett lenniük házaknak, szíjgyártó cégérének,
Árkádoknak és széknek.De a kihalt térségek,
A föld ráncos bőre alatt vándorló dübörgés,
A hullámverés, a röpködő pelikánok kikészítettek minket.
A másik tengerpartról hozott váza olyan volt,
Mint a gyíkokon és makkliszten élő s kipusztult
Törzsek agyagból kiásott lándzsahegye.
És itt megyek én, az örök földön,
Botra támaszkodó apró alak.
Vulkáni parkon túl, a forrásnál ledőlök,
S nincs szavam arra, ami mindig és mindenütt:
Mellkasom és hasam alatt itt van, s oly létező,
Hogy minden kavicsáért hálás vagyok.
Hozzábújok, melyikünk szívdobogását hallom?
És selyemköntösök szegélye suhan fölöttem láthatatlanul,
Kezek érintik vállam, bárhol voltak is.
Vagy halk nevetés, egykor, bor fölött,
Egy lampionos, magnóliás kertben, mert nagy a házam.
Berkeley, 1964
Csordás Gábor fordítása
Czesław Miłosz (1911-2004)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése