Lélekszirteken

nappalok és éjszakák díszletei vagy a sziklákon felcsapó hullámok az évszak a nyári esték tapsai mintha mindabból ami van nem lehetne sem elvenni sem hozzátenni legföljebb alkonyok légtornászaira gondolni soha ki nem mondott csupán elképzelt szavakra szeretnénk de semmi sem magától értetődő még nem akar mozdulni az idő de majd ágak hintáznak nemsokára a földeken is válaszok nélküli este lesz varjak civódnak már-már emberi hangon s a lassan elmaszatolódó tájban rekonstruálhatalan emlékek porát hordja a szél Meliorisz Béla (1950-)

A tó jegén végigkarcol, csúszik a ködkabátú szél, a felhőkbe belemarkol, megdermedt jégcsapon zenél, nap is hiába csitítja, szalad, rohan, nem néz körül, a dombokról le, sikítva, fagyos hófelhő hengerül, leroskad az ég tövébe, a télnek kemény súlya van, a szikrázó hó ölében, ágak hajlongnak lombtalan. Cs. Nagy László

Ne szégyelld! Nap kél, nap száll. Arcodat építi-bontja perc és gondolat, ég felhőit a szél. A tavalyi hóra gondolsz? Eltünt? Az igazi bökkenő itt is más: a hova lett nem azt mondja, hogy nincs! Dísztelenebb a beszéded, de csupa mozdulat, mint a Kezdeté: főnév-ragokat rügyez s jelzőbe borúl az ige: isten van a nyelvtanban: amibe kapcsolni tudsz, amire van szavad, mindaz lehetsz, mindaz vagy! Mialatt csodáltál, csoda lettél. Te, vagy én? Megközelíthetetlen, mint a fény, ama Vaké, a titok: rostjaink szétszárnyalnak, lazuló rácsain szökik a lélek, nem is egy, de száz. Mi vagy? Ne szégyelld: örök változás! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Ameddig az a nő a Rijksmuseumban festett csendben és gonddal önti kancsóból tálba a tejet napra nap, nem érett meg a Világ a világvégére. Wisława Szymborska (1923-2012)

Nem lehet mindig Lobogni Nem lehet mindig Lángolni Amikor nem lobogok És nem lángolok Csak napozom Mint a Föld. Kemény István (1961-)

mi már nem vagyunk csak te vagy és én vagyok a seb a másikon Fecske Csaba (1948-2025)

…és akkor, azok, akik a híreket szerzik, mind nagyon szomorúak lettek. …akár a kimondott név, e legszemélyesebb titok, melyben ott az összes arc, elejtett szó, kéz, könyv, árnyék, angyal, a nyak s az ágyék folyton változó íve, az egész ember, és több, megannyi rész, de a legnagyobb, ez elkerülhetetlen bánat is, hogy még ez sem, még ez sem, az ő tiszta, legtisztább, őszinte érintése volt. Darvasi László (1962-)

a tegnap szikráit esőcseppek mossák, de a kandallóban az elektromosság biztat: bennünk éljek, ne odakint. isten s a szerelem fentről ránk kacsint. de mi lesz abból – én még nem értem –, amit a mérhetetlenséggel mértem? mit dalol majd az a hangtalan ének? és a megfelelés az életben a lényeg? értem: úgy vagy itt, hogy nem vagy itt, pedig csak téged hívnálak, ha bárkit. de ott is úgy vagy, hogy nem vagy sehol. közben hiányod kitartón ostromol. én téged úgy, ahogy még senkit senki. és nem tudom, hogy mit kellene tenni. ujjbegyemről illatod nem mosom le. hajnali álmomba sikolyod oson be. most, a közelgő éjféli rácson túl már mosolyog a karácsony. poéta vagyok, szedett-vedett. aki szeretni fog, nemcsak szeretett. Király Farkas (1971-)

[ I. ] Mert azt várják a holtaktól, hogy tudják az utat a mindennapok szakadéka fölött. Amikor elhagyják a kétségbeesés vidékeit, és elindulnak egy távoli, ismeretlen birodalom felé, amely olyan, mint a zene. Áradó, mindenütt jelenlévő magányos várakozás. Ez a zene nem töri át a falakat. Halkan kopog. A réseken szivárog át. Nesztelenül belopódzik, és feltöri a láda mélyére rejtett diót. Előgurítja az elveszettnek hitt üveggolyót, játszik vele. Egyszerre pattannak el a vitrinekben a metszett kristálypoharak. Pattan el a húr. [ II. ] Nyitott doboz Isten léte, tele halottakkal. Egymásra dobálva fekszenek benne, és néznek el messze. Szemüket egy pillanatra sem hunyják le. Isten egy távoli zugban kucorog, és reszket. Görcsösen össze- szorítja szempilláit. Vékony, nyüszítő hangon sír. [ III. ] Nyitott doboz Isten léte, tele játékkal. Néha gyerekek ülik körül, keresgélnek benne. Minden játék egy rejtély. Isten ott ül közöttük, és figyeli őket. Maga is gyermek, aki keresgél. Amikor valamit tal...

Ballagott a hajnal. Ködszagú fényen nyammogott fogatlan ínye. Lázas ámde óvatos kezekkel csomagjait szétrakta egy padon. Elsőként nappalt. Várakozást. Aztán az égbolt sárfelhőivel takart kacatjait: Tömeg-magányt. Utat hidat. Legvégül arcomat. Tűnődtem: Hogy nem vettem észre, mikor kólásflakon, csokispapír és más kincsek közé szatyrába gyűrt sandán, amíg a buszra vártam. Katona Kálmán

mióta sorsodban sorsom léket kapott lakatlan álmaid Robinsonja vagyok takaróm nincs – diderget a homály – a közénk nőtt időt elnyelte a mocsár magányról dadognak megfáradt szavak a részeg üresség emelt közénk falat fölírtál magadnak de nincs hozzád közöm lebomlott híd vagyok – keserű öröm – fahasáb ami a kandallóban vacog nélküled mindennap szökésben vagyok Oláh András (1959-)

A dombhajlatban megtorpan a pára, ahogy az idő csomót köt magára, már csak a konok, fagyba mártott gaz hajt, a vízfolt alatt lyukat rejt az aszfalt, sok lélegző még nem lelt menedékre, az ég sem vált már jókedvében kékre, a hűs szél pálló kévéket nyalábol a frissen szántott termő derekából, az ághegyekről lenyújtózva csöppnyit, a köd a lassú fák fölé özönlik, a november is kedvet kap magához, a világ hozzákezd a változáshoz, a látóhatár deres fagyba rémül, s a tél rejtélyes háborúra készül. Böröczki Mihály (1946-)