Lélekszirteken

Valaki csengettyűzni kezd a harangokkal, mint amikor a fenyőfa alatt gúlában állnak az ajándékok, s a kisgyermekek már egymást löködve fülelnek az ajtó előtt, várva a jelzést. Odatódul a katedrális elé a hangra egyszeriben minden élet – most mind, mind ott akar lenni a Gaddatán, inni a vízből, melyben Pilátus lemosta önnön kezéről a vérbűnt, és kórusban kérdezni vele együtt: mi az igazság? A pap kezéből elfogadják a romolhatatlan ebédet, s hazafelé egy fröccsöt küldenek Isten után. Hazatérve megoldják cipőfűzőjük gordiuszi csomóját, mielőtt folytatnák a kegyelemmel teljes délutánt. Beck Tamás (1971-)

nyári síkság és majdnem vég nélküli a remegő levegőben elszórtan tüskés cserjék hihetetlen úttalanság mintha meg akarna halni eszelős napsütésben kínlódik a táj Meliorisz Béla (1950-)

Rálépünk a göröngyre azután hátra se nézünk, csak törtetünk előre. Mi csak tornyokat látunk és nem látjuk, hogy a göröngy nevet, vagy sír utánunk... Dsida Jenő (1907-1938)

Szép volt akár egy ötlet árnyéka, a hátának gyermekbőr illata, frissen zúzott kőszilánk volt, rég halott nyelven kiáltott. Akár a lélegzet, olyan súlytalan volt. Nagy könnyek közt kacagva, sírva akár a sónak, sóíze volt, barbár lakomákon magasztalva. Szép volt, akár egy gondolat árnyéka. Sok víz között ő volt a szárazföld maga. Bandi András fordítása Nichita Stanescu (1933-1983)

Ó azok a hosszú, fáradt délutánok, Mikor bágyadt szívünk vágyakért sóvárog, Mint a szikkadt földek esőért epednek. Ó üres órák és élettelen percek, Mikor lelkünk, mint a züllött, beteg herceg, Régi rokokóágy álmaira gondol S életünk, mint rothadt faggyú, fájva serceg. Ó azok a barna, borús, hideg esték, Mikor őszi esőt esőzik az emlék, Mikor ázott lelkünk fázón összeborzad S vacogó bánattal nézzük a holt holdat, Melynek híves fénye könnyeinken olvad! S egyedül, egyedül, egyedül a csöndben Rátok gondolok szép, régi, hű halottak. Ó azok a hosszú délutánok, esték, Ó te beteg élet, ó te fanyar emlék, Ó te szomorú föld, te nyomorú világ, Valaki be sirat, régi litániák, Kolostori mélység, oltári szép virág... Valahol elmaradt egy kis novicius, Valahol elveszett egy nagyálmú diák. Dsida Jenő (1907-1938)

a lombok közt ragyog még a délután méze de minden nap mintha csónakon indulnék az esti homályba mert a kép csak kép marad úgyhogy kereslek mindenütt megszállottan az időtlenségben magamban komoly és irigyelt szavak után kutatok melyekből újra összerakhatnálak türelmesen titokban Meliorisz Béla (1950-)

megint nyár van távoliak a parti kövek de nincs valóságosabb mint az aratás színeinek izzása így valahogy és várni sincs mire ha indulok néma hívásokra indulok útnak Meliorisz Béla (1950-)

möszölök itt a magam hajdani sérelmeivel és hirtelen meglátlak téged ahogy magad előtt tereled becsülettel vagy ha úgy nem lehet hát becstelen – hisz akkor is kötelez – borzalomadagod micsoda kötelem ez? miért nincs olyan hogy meg nem tagadod de valahogy meghaladod vagy szépen leteszed vagy tudomén de lehessen lennie könnyebbnek? hát minden emberi förtelmek örököse a bántott gyermek is csak mint a hangya a testénél százszor nagyobb tehernek nekifeszülve: alig bírja de hogy odahagyja olyan Isten nincsen? ahogy olyan se aki segítsen? lehetsz sérült őrült dühödben fuldokló vagy hideg hitetlen de annyira halott soha hogy az egészet hagyod úgy ahogy van temetetlen s nem fordulnál el tőle csak mennél előre mint aki messzebbre van híva ennél? igen hova – a fátlan pusztaságba ahol az összes gyökeres történet az összes elhagyott ugyanúgy veled élnek s még jó ha nem benned nyílt sebeid okai és tanúi akik az eleven gyötrelmet gyömöszölték abba a kicsi zsákba – és most higgyél benne h...

Egy napon elindulunk. Mindannyian, noha a távozásnak vannak variációi, néhányan szárnyra kapunk, míg mások fűcsomókra, gyomokra zuhannak, arcukkal sárba tapadtan. Azok, akik felemelkedni vágyakoznak, s a csillagokat szeretnék megölelni, hasznos, ha tudják, hogy a magasba nézni épp bálványimádás nélkül célszerű. A jéghideg hegyeken mindig elég a hely, s csupán az idő mutatja a hó útját nekünk, néhányan eltévednek majd, másoknak minden út tévelygés csupán. Végül csakis a por marad, s egy határozott kéz, valamint a teljes sötétség. Petőcz András fordítása Maria João Cantinho (1963-)

álmos fényben kóborolsz az óváros egymásba nyújtózó sikátorai közt mattuló házfalak pergő vakolat s az utca tele mindenféle kábelekkel mintha összekötözte volna valami tébolyult szellem az átjárhatót ám tréfás ecsetjével új lépcsőt mázol eléd a kitáruló Ó-kapu itt-ott még látszanak a régi varratok de hirtelen mellig kigombolódnak a terek burukkolás és folytonos szárnysuhogás mintha Isten mind átszöktette volna ide a Szent Márk téri galambokat új mélység születik: megszédülünk amikor az evangélikus templom oldalában színpaddá nőnek a hegybe hordott bútorok és Radu Nechifor pánsípján a hangok az elcserélt múltról vallanak nézed a hosszan elnyúló háztetők felhúzott szemöldökét a nyitott ablakok belélegzik a hunyorgó párás dallamot pedig még nem is tudják: ez a kíváncsi reggel a kiköltözés előtti utolsó pillanat Oláh András (1959-)

„Et si tu n’existais pas” Joe Dassin (Iggy Pop hangján) Ha nem léteznél, kivel tévednék el vidéki francia kastélyok zegzugos folyosóin, ablakon kinézve a tágas Mars-mezőkre, a szétesés előtti utolsó reggelinket hány személyre kérném, melyik teraszon lenne szélvédett, méltányos hely közös asztalunknak, őriznék-e geometriájuk nyomait a mesterséges kertek, útvesztőkben tavalyi lépteket, tanúim, ócska marionettek tükörtermi elhasznált pózait a hétköznapi nyaktilók előtt, és a bizonyosságot, hogy szépen rohadt el minden kezeink között, hogy így akartuk, omlettek, borok közben ítéltük halálra együtt a mindig korszerűtlen francia parkokat, melyekben egykor jártunk, örökké tavaly, egyetlen perccel, órával, évszakkal elmaradva a nekünk rendelt délidők mögött, ismétlődő reggelikre várva, amíg végleg úrrá lesz felettünk a tájkép baljós szimmetriája. Papp Attila Zsolt (1979-)

Légy szorgalmas, súgják a mindig körülötted sürgölődő angyalok. Nézd meg alaposan a dolgokat, és írj le mindent, amit utadon tapasztalsz. Mi is írunk, láthatatlan sorok seregét fehér szárnyunk csücskével a hűs levegőbe, ezért érzel néha könnyű szellőt magad körül. Följegyzünk ezt is, azt is rólad, jelentést fogalmazunk a ránk bízottakról, de te ne félj, pártodat fogjuk és megvédünk mindenkor. Csak légy szorgalmas, ne feledd: figyelj és ródd betűidet, írj le mindent, hogy aztán magad is az égbeli ügynökök közé állhass, ha eljön az időd. Csengery Kristóf (1957-)

a hiábavalóságot nem kell tetézni így is úgy is létezik aki hív azzal menni kell aki nem hív hallgattatni kell – leszerelni a lehallgató készülékeket – kilakoltatni a szerelmet – az egyváró-mindenkit visszautasító frekvenciákat – egy korszerűbbre cserélni le – és ismerni meg az egyen túl más számrendszereket – Nagy Zsuka (1977-)

Annyi háború van a földön, mért kezdjünk mi is háborút? Száz évem idegenben töltöm, veled egy délután ha jut. Mit kívánsz még a győzelemhez, ha élve, épen megvagyok, s ha akarod, sokáig meglesz négy tenyér közt e csöpp sarok, nem színpadnak s nem csatatérnek, csak lakni benne, míg lehet, s lehet, hogy itt utol se érnek vagy ittfelejtenek neked. Engedek inkább, kedved töltöm, csak mert ez mind eszembe jut: annyi háború van a földön, mért kezdjünk mi is háborút? Lászlóffy Aladár (1937-2009)

Igaz, hogy az egyszerű dolgok nem hagynak maguk után történetet, senki nem beszél róluk, mégis, amikor meghalsz, nincsen dicsőség és nincs az a tudás, ami megnyugtatná szorongásodat, csakis az élet egyszerű dolgai, a dolgok, amiket megőriz az emlékezet, és amelyek leülepedtek bennünk, miként az esti fény, avagy a virágok illata tavasszal, mindaz, amit szeretünk, és a nevetésük, meg a súlytalan idő, ahol minden, még az élet is, csak könnyed lebegés. Petőcz András fordítása Maria João Cantinho (1963-)

amikor nem reggellel kezdődik majd a nap és már egymás tudatába se vágyunk mert elvész a legtermészetesebb kíváncsiság is amikor kockázattá szűkülnek az érzelmek óés műszakot cserélnek a szétszórt ölelések amikor munka nélkül marad az ösztön és gyanússá válnak a fojtó ragaszkodások amikor mindenkinek igaza lesz – csak épp helyünk nem marad a kizökkent időben – akkor keressük majd elszántan a felszámolt határokat a magánynak kiszemelt szakadék fölött Oláh András (1959-)

a szakításhoz nemcsak erőre van szükség, de szívre is. rutinra soha, mégis kell hozzá valami végtelenül kimunkált alázat. bármennyire volt hosszú, mély, véglegesnek remélt is az a kapocs, minden a legvégén méretik meg: hány kiló a szerelmed terhe? a fájdalomnak, akár az égi szerelemnek, kedélyállapota van. jegelem magam néhány hete, hagylak veszíteni. csendem a tiszteleté, a tiédet ízlelgetem, alig érzem, hogy a végleges szakításé lehetne. valójában azt csodálom, hogy te ezt tényleg komolyan gondolod, puszta önkényből. két hónapja hallgatunk. azóta egyszer láttalak, vonatablakból lested, észreveszlek-e? már nem veszlek észre, szívre, ölbe soha többé. szagodat elnyomta mások illata. csókjaidat felülcsókolták lázasabb ragaszkodások. az éjszakáimat ugyan máig megkísérted, nappalaimért józanul vagyok felelős. úgy intéztem, hogy szabadnak tudhasd magadat. amíg kitart az illúziód, addig biztonságban lehetsz: erős és győzedelmes nő az összetört férfi felett. szilánkos idegenség emészt. oszt...

Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november,      de mindenfelé öregek ténferegtek, lassan mozogtak a verőfényben,           mint kukoricát morzsoló öklök. A parkban, a körutakon lesütött szemmel jártam köztük. Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem      csak a te újra és újra kitavaszodó           tested emlékeztet. A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem: hátha meglátom benne édes mozgalmasságod      utcai jelenetét, az égbolttal összejátszó, kiirthatatlan mosolyodat, körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel. Csoóri Sándor (1930-2016)

a tenger hullámainak betűvetése borostyán reggelek dúdol a szél a magányba szédült pálmafáknak szerte a parton a gondolat lerágott csontjai hevernek Böszörményi Zoltán (1951-)