Lélekszirteken

a tegnap szikráit esőcseppek mossák, de a kandallóban az elektromosság biztat: bennünk éljek, ne odakint. isten s a szerelem fentről ránk kacsint. de mi lesz abból – én még nem értem –, amit a mérhetetlenséggel mértem? mit dalol majd az a hangtalan ének? és a megfelelés az életben a lényeg? értem: úgy vagy itt, hogy nem vagy itt, pedig csak téged hívnálak, ha bárkit. de ott is úgy vagy, hogy nem vagy sehol. közben hiányod kitartón ostromol. én téged úgy, ahogy még senkit senki. és nem tudom, hogy mit kellene tenni. ujjbegyemről illatod nem mosom le. hajnali álmomba sikolyod oson be. most, a közelgő éjféli rácson túl már mosolyog a karácsony. poéta vagyok, szedett-vedett. aki szeretni fog, nemcsak szeretett. Király Farkas (1971-)

[ I. ] Mert azt várják a holtaktól, hogy tudják az utat a mindennapok szakadéka fölött. Amikor elhagyják a kétségbeesés vidékeit, és elindulnak egy távoli, ismeretlen birodalom felé, amely olyan, mint a zene. Áradó, mindenütt jelenlévő magányos várakozás. Ez a zene nem töri át a falakat. Halkan kopog. A réseken szivárog át. Nesztelenül belopódzik, és feltöri a láda mélyére rejtett diót. Előgurítja az elveszettnek hitt üveggolyót, játszik vele. Egyszerre pattannak el a vitrinekben a metszett kristálypoharak. Pattan el a húr. [ II. ] Nyitott doboz Isten léte, tele halottakkal. Egymásra dobálva fekszenek benne, és néznek el messze. Szemüket egy pillanatra sem hunyják le. Isten egy távoli zugban kucorog, és reszket. Görcsösen össze- szorítja szempilláit. Vékony, nyüszítő hangon sír. [ III. ] Nyitott doboz Isten léte, tele játékkal. Néha gyerekek ülik körül, keresgélnek benne. Minden játék egy rejtély. Isten ott ül közöttük, és figyeli őket. Maga is gyermek, aki keresgél. Amikor valamit tal...

A dombhajlatban megtorpan a pára, ahogy az idő csomót köt magára, már csak a konok, fagyba mártott gaz hajt, a vízfolt alatt lyukat rejt az aszfalt, sok lélegző még nem lelt menedékre, az ég sem vált már jókedvében kékre, a hűs szél pálló kévéket nyalábol a frissen szántott termő derekából, az ághegyekről lenyújtózva csöppnyit, a köd a lassú fák fölé özönlik, a november is kedvet kap magához, a világ hozzákezd a változáshoz, a látóhatár deres fagyba rémül, s a tél rejtélyes háborúra készül. Böröczki Mihály (1946-)

…és ne bánts. Talán így szeretlek, írni arról, aki nincs, aki ily’ rontatlan. Két szó, két hír között lesz ő minden bölcsesség, ő lesz az elmélet, bármely alakban, ő, ki ezen a télen is, úgy élt velem, mint egy másik évszak; és akkor itt élt a fehér, érintetlen kertben behavazott kabátja alatt a rejtett, zöld zokogással. …így beszélj tehát. Csak tőlem érkezhetnek vándorok. Szavak, melyek éppen erről hangzanak, ha szólnak változásról, mi két hír között történt, ha szólnak hírről, mely maga változás; és ha éppen tenyérnyi hó alá gondolsz, találhatsz tegnapi szél nyomát őrző tegnapi avart, s mindez látható, tapintható: „Ez a ház, ez lakója, ez az írás, amint bizonyít túlpartot, jogot életéhez, ez az egykori terv, ez megvalósult hús-vér emberi része, mely néz, tud, szól, mozog, mutat, ha kell.” …de elmúlik az érintés. S ami visszamarad, valami végleges, színektől zárt félelem, és akkor már úgy tudod, mégsem ez az, ami történt, történik velünk. …én pedig csak így akarhatlak. Karok, ölelés n...

A tenyér felszíne és a kacsakő közti résben összpontosul a nyugalom. A te szemedben villámok, talán ilyenkor vagy a legszebb, a bal kézfejemben semmi, de nem nevezném hiánynak, próbálom, úgy lógatni, hogy ellensúly legyen, helyben maradjon a szívem, ne akarjon kiugrani. A tengert nem lehet meghódítani egy kacsakővel, és a hullámverés benned átcsap a fejem fölött. Egyikünk azért szótlan, mert beszélni szeretne, másikunk azért, mert lehetetlenné vált artikulálni. Egyre forróbb a kacsakő, körülötte semmi nem nevezhető már nyugalomnak, ki is mozdul a tenyérből, le akar esni, de valamiért érte nyúlsz, elkapod a levegőben, nem lehet vele a tengert meghódítani, de a szemed mégis megváltozik, azt mondod, hogy ez a kő van olyan forró, mint a lelkifurdalás, és igazad is van, de közben arra gondolok, hogy mégsem olyan forró, mint a kezed hiánya. Ijjas Tamás (1978-)

„Hogyha kiáltanék, ki hallana engem” E. M. Rilke (Nemes Nagy Ágnes ford.) Második tétel con moto A hajnal A hajnal A haj nal, ahogy az ég palatáblájára lehelem és kitartom a szót, már szájmeleg Az én hajnalom A Tökéletes Üresség Órája Semmit se gondolok az éjről, csak sötét van Fehér sötét Mintha kagylókürtök távoli búgását hallanám Jázmin köd Alvadt homály Opálos fehérségben gázolok Magányos, karcsú, virágszerű lények úsznak felém Kitérni nincs mód Nem mozdulok A fehérnél nincs semmi sötétebb Nincs átlátszatlanabb Igen, ez még az éj, ahogy kortyolva issza tükrét, s menekülő vadként, felhők közt rohan vesztébe a hold Milyen jó volt, amikor utoljára, azaz utoljára együtt néztük, hol egymásba, hol a terasz fakorlátjába kapaszkodva néztük, ahogy a hold rója az eget. Jó volt nagyon Az ágakra akasztott hárfák nevetése visszhangzott bennünk Kezdetben van a felszított remény Iszonyú erővel szakad ki az első belélegzés, az első kilélegzés hangja Azt hiszed, darabokra tört valami Azt hiszed, f...

Míg forgót bont a dolgok lassú árja, ősz, tél, tavasz, nyár mindétiglen egy, gólyaállás, cipősaroknyi pálya, s ha körbefordul, mintha körbemegy. Mint vonatok, ha sírnak, föltolulnak, lóvágóhídi berkekben haris, e tapogató ujjak késbe nyúlnak, s parókát vérzik már az ótvar is. Kulcsot, legendát megfordítva itt, iszapba tocskosul a lét kövérje, torzsát, zsombékot lelkesítne át, hogy szalmazoknit húzva is kivárja, míg jég alatt a dolgok lassú árja s a korcsolyák. Parti Nagy Lajos (1953-)

az éjszaka zsebre vágta az este asztalához ülő nappalt egy jól taktikázó napfény hajnal körül húzta ki a sötétből és dobta vissza a napi fényadagra váró emberek közé hogy lássák egymás egyre élesedő arcát Gyukics Gábor (1958-)

a száraz fahasábok mosolyra gyúltak a kandallóban s a fények testeden játszottak nem tudtam ki vagy csak hasonlítottál valakire az éjszaka forró volt és mohó a szomszédban kutyák marakodtak aztán hideg lett hirtelen érthetetlenül hideg magányra ébredtem s a fájdalomra hogy ismét csak egy túlélő vagyok Oláh András (1959-)

Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész pár napra, mindig az jár az eszemben, hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég, formát öltött hiányod költözik be hozzám, és nem hagy békén megnyugodni, pedig e kurta árvaság csak annyi együttlétünkhöz képest, mintha boltba szaladtál volna, én meg délben itthon fölmelegítem főztödet, szorongva, hátha özvegyi ebédem fogyasztom kihűlőben, s akár az élet vége kifárad lassan ételeid íze számban, s már nemcsak téged nélkülözlek, az egész lakást, a házat, a várost, ahogy az egyetemes kényszerképzet kibírhatatlan alakít magához pár napra, közben az jár az eszemben, mivé lennék, ha nem szeretnél engem. Ágh István (1938-2025)

…magaddal hozod a napfényt mint a Hold, este is a világosságot, nem a ragyogást többször körbejárlak: eltűntek árnyékaid hangosan kéne mondanom: belőled merítenék biztonságot, de nem merek inkább csak suttogok hozzád neked már nem titok szelídül minden ezeréves pillanat megint életben vagyok. Fehér Kinga (1975-)

Minden nap esttel végződik. Minden zaj csenddel végződik. Minden valami semmivel végződik és holt betű lesz minden fájdalom. Csukják itt is, ott is az ablakot, értelmetlen sötét zsalu-szemek ölelik magukba arcomat. Minden nap estével végződik. Kaput keresek, hol nem áll angyal, egy szemet, mely nyitva marad s azt mondja nekem: értelek. De minden zaj csenddel végződik. Ilyenkor a templomokat is bezárják, az Isten magára csavarja gomolygó, vastag, sokredős ruháját – minden valami semmivel végződik Dsida Jenő (1907-1938)

Harmadik tétel moderato A csöndé vagyok Néma a tér Nématér Csendbeszéd Testtelen, de testre vár Csendbe szedve csendbeszéd Mi szól Ha hang Ha ködbe vész Ha megérint Ha vergődik Ha lepketánc Mi szól Ha áttetsző Ha árnyalat Ha más ütemre jár Ha nem beszéd, csak néma csend, s mi az, miről levált Ha méltóság Ha érintés, mit jelenlétem úgy visel, mint fák a madár mindennapi rítusát Mi szól Ha áradás Ha körvonal Ha hosszú volt az éjszaka Ha idő, ha jön, akár a lepkeszárny Ennyi csöndet ki bírhat el Mintha máris köddel lenne tele a szám Ha csönd-igék Ha foglyul ejtett mondatok A szó A szó A szó Nagy a kísértés De mit csináljak a szavakkal én Ha felsebzik a levegőeget Ha átrendezik a fákat De nem adnak enni madarainknak Mi szól Ha már a madarak sem Ők aztán ismerik a bánatot Hogy bírták ki eddig hallgatás nélkül Mi szól Ha én sem Én sem Csak írom a hallgatást Hosszú ez az éjszaka És néma, mint a szavak, amikor összeérnek és eláll a szavuk Könnyű fanyarság, amit a köd lehel Torkomban érzem Tork...

Először megdöbbensz, hogy mindennek színes hátlapja van, csak eddig szemből láttad a valóságot. Olyan fölfedezés ez, melyet kár volna titokban tartani. Nekifogsz hát és fecsegni kezdesz. Rímeket keresel és, mert azt hiszed találtál, örömödben a csikorgást zenének gondolod, a betűhalmazt versnek, pedig még nem az és talán sosem lesz az. Mégis gazdagabb lettél, hiszen láttad a valóság hátán a tetoválást, a mindig változó ábrákat, melyekre jó emlékezni, de az lehet, hogy végleg melléd szegődnek Kelebi Kiss István (1947-2021)

A kaktusz és homok kora elközeleg – a barátságnak: vége.” (Petri György: Felirat) csak el tudnám mondani csak végig tudnám csak ne vágna olyan érdektelen csak ne peregne le róla mindez csak hagyná de nem belevág és átveszi a szót és lenéz én ezt ne mondjam mert nem így van ez így megy sok éve évtizede igen én nem tudom én hülye vagyok majd ő lesz az aki végleg megbántódik és végleg ott hagy majd felém se néz Szolláth Mihály (1955-)

egy könyvtárban ismerkedtünk meg te kivettél én visszahoztam valamit mikor lejárt az olvasójegyünk járni kezdtünk te mappákba fűzted én lementettem a számunkra fontos dolgokat elfelejtettem frissíteni a rendszert kiégett elavult telítődött megtámadták a tűzfalat és lefagyott a mentés elveszett /azt mondják másként/ a te mappáid megmaradtak /ugyanúgy/a polcokon Fehér Kinga (1975-)

Én úgy szerettem volna élni Minden halandóval beszélni Mindenkinek nevét kérdezni Mindenkinek szívét érezni A járdán osztani a virágot Tegezni az egész világot Megsímogatni ami állat Érinteni minden fűszálat Imádni végtelen sereggel A napot ha fellángol reggel És énekszóval összejönni Az esti csillagnak köszönni S testvéri csókkal hazatérni Én így szerettem volna élni Szép Ernő (1884-1953)

ha tudnád mennyire vártalak mikor még nem is tudtam ki vagy megbújva az anyaszív alatt tétova remény picinyke mag nemlét és lét között félúton hogyan gondoltam rád nem tudom de mondhatom izgultam nagyon sejtettem mily drága kincs leszel amikor ide megérkezel s a levegő tüdődbe nyilall ami fáj az életünkre vall ujjaid vékony gyufaszálak akár a méz sűrű a nyálad magadhoz ragasztod anyádat ragacsos lett a szép kisinged r ólad már legendák keringnek kis sószsák ölemben tartalak oá oá beszéld ki magad angyaloktól kaptad hangodat olyan formás kis kagyló a füled amilyent a tenger partra vet a világ hangjait füleled mind-mind neked szóló üzenet az eget bámuló pisze orr ismerős láttam már valahol rokoni arcokból kiállni profi szagértő nem akármi ilyet nem akárhol találni titkokat sejtet a mosolyod rájössz majd mert most még nem tudod hogy én a dédnagyapád vagyok öröklöd néhány arcvonásom ha téged néznek én is látszom majd amikor már nem itt leszek és tücskökkel üzenek neked Fe...

(Pilinszky evokáció) „Bátran viseld magányodat” kifosztott semmi-képed, napvérrel ír az áldozat, ha hajnalon feléled, magadba fojtott illatod lebeg az égre kelve, jámborságod is elhagyod, s az öntudat keserve lefoszlik tegnapod helyén, a távolság beissza, a vérben ázó nap hevén elpárologva tiszta szívedre emlék-fény csorog, s az öröklétbe vésve, feltűnnek álom-lábnyomok, mit én látok. „Vagy én se.” Cs. Nagy László