Lélekszirteken

  tegnap még tűzforró holnap már jéghideg tegnap nagyon kellett holnap meg már minek tegnap épp csak ötlet holnap már valóság tegnap még hatalmas holnap kis apróság tegnap még pipacsok suttogó Balaton holnap versenyfutás állandó maraton tegnap olcsó bizsu holnap már igazgyöngy virágos rét helyett sárguló búzaföld tegnap még tudtam is tányérunkon mi van holnap már fine dining két fős chateaubriand tegnap a falevél hátán az erezet holnap a kopogó tűrideg kövezet tegnap kora hajnal holnap késő este tegnap tekintete holnap csak a teste tegnap még szívemnek kicsi ága-boga holnap már mindennek te leszel az oka tegnapi pattanó harsogó zöld rügyek holnaptól válságos hivatali ügyek tegnap még igaz szó holnapra már hamis tegnap minden közös holnap tiéd csakis tegnapi ifjúság mézédes eperszem holnapra keserű anyóvá öregszem tegnap egy kis notesz holnap kész adatbank tegnapi retikült váltja egy banyatank tegnap még száguldó suhanó bicikli holnap a rollátort fogjátok cikizni tegnap az első holn...

Én vacogok már minden ormon riadalmasan szép a sorsom szebb mint a tiétek pingált akolban alomban Nagy László (1925-1978)

Tömött táskákat cipel szemei alatt. Minden válasza kitérő hadmozdulat. Csupán szemcsarnoka áraszt tengerszagot. Megvakult tükrök mélyén ázottan vacog. Magányos, mint visszhangtalan szívdobbanás. Poklokig fúrt artézi kút, melyből feltör a zokogás. Guillotine zuhanó bárdjaként villan szeme fehérje. Nemléte már lezajlott. Most történik létezése. Beck Tamás (1971-)

Kialudt tüzek, régvolt lángok foltjai, hamurétegei alatt, a csalódások hamvai alatt érdes kőzetek között megkövült árnyak közt ébren, a tömény szürkeség mélyrétegében még mindig izzik, lélegzik ki nem olthatón el nem fojthatón egy darab parázs, ismétlődő szellemnyi villanás. Benő Attila (1968-)

Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek, Bizakodónak, nevetőnek, Az élet útja annak puha szőnyeg, Útravalója sugaras derű, Mely ólmot színarannyá aranyoz, Széppé a rútat, jóvá ami rossz És nagyszerűvé azt, mi egyszerű, Újjá az ócskát, tengerré a tócsát. A világ annak micsoda? Mindennap millió új csoda, Sok tarka álom és kevés valóság. Tündérek és mesék víg birodalma, Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis, Amelyben minden alma aranyalma És az marad befőtt korában is, Játék az élet, élet csak a játék S élet, halál egyformán szép ajándék. Maradj gyerek te is hát kis leányom, Mosolygó lelkű, üde, friss, Maradj gyerek, szívből kívánom, Még nagymama korodban is. Heltai Jenő (1871-1957)

Nyáresti éjben alszik a túlpart: távoli, kéklő ormokba olvadt. Csönd tenyerében hallgat a sóhaj, bíboros álom árnyakra fényt varr. Rendez az Isten vágyat és vétket, összerak vérző törtből – egészet. Arany-Tóth Katalin (1966-)

Szalad, de a Blahán megbillent néhány villamosra várót. Egy guruló kalap keresni kezdi kedvesét. Saját farkába harap a lila sál, majd elnyeli egy éhes villamos Szalad tovább. Lépcsőkön le, a mélybe száll. Öreg csöves kezében „Fedél nélkül”, megfáradt szemében neonmagány. Arrébb, akár hurutos, hörgő garat föl-le, föl-le két mozgólépcső halad az egyik nyel, a másik öklendezi a huzattól-borzolt, néma utasokat. Metró-csikorgás. A Pokol hangjai. Visszaindul, Föl. Nem akarja hallani. A Rákóczi útra ugrik, majd éles kanyar, nekiverődik egy újságosbódénak, és néhány sort a Blikkből elhadar. Az Oktogonnál puhán galambokat érint, s egy csóró költőnek nevetve tollat tép róluk. A bérházak (bár szemhéjrolójuk már félig leeresztve) bíztatják: tovább, tovább! Megpróbál futni, de elfáradt és a Nyugatinál, még meg-meglendül, majd lassul s körbe jár, mint abroszon egy őszi, elkábult bogár.  Fövényi Sándor (1961-)

A fényes nap felé vonszolom magam, lelassulva, négyszög sivatagban, lehajtott fejjel araszolok, fölöttem lebeg a szél, konokul megállok, nem akarok megérkezni. Bak Rita (1974-)

A vízcseppek felhőkből pottyantak le, már többször is megjárták az eget. Amikor bemerülök a tóba, bugyborékokat vetnek bőrömön, csevegnek az útjukról, kérdezgetik egymást, hogy milyen volt párává válni, leesni, becsapódni, csobogni, hömpölyögni. Tócsában, tengerben, felhőben úszom. Csongor Andrea

rezgések vagyok csak a kontúr állandó mint penge a bőr alatt minden mozdulat átmetszi a csendet és én vagyok aki vérzik belőle. Kovács Péter

ha már semmit sem tudsz szeretni bennem tekintsed önkéntes árvaságomat jóságra törekvésemet lásd e pohárra fonódó remegő kézben ki már csak magát akarja bántani. ha a szavaimat elhagytad hallgatásomra figyelj ha már hallgatásom is : arra hogy megállok néha és e naplementékben még szép is vagyok. a kegyesen áruló világban szívükhöz szorítják kezüket a kertitörpék és édes csókjuktól elrohad a horizontig ringatózó mák. ne azt mondd rossz vagyok mondd azt már mindenemmel bántalak a puszta létezéssel is csak az ép szeretet vállalkozik rá hogy jó szándékkal sebezzen és sértsen de szeretetünk biztosan nem jó s talán szándékunk sem ép. ne bántsuk egymást legalább akarattal botlásainkkor ne lökjünk egymáson nagyobbat mint elbír kinek hátországa romhalmaz csupán gyűlnek a csordák hogy eltapossanak tegnap éjjel is bosszúálló kocsmák hányásszagát hozta erkélyünkig a szél : valahol jobban átkoznak mint érdemem szerint illenék. tegnap éjjel még ezüstbe öltöztek a játszótéri olajos fák a kórház ablak...

A kikötőben jártam. Csak úgy végig- sétáltam a mólón, pedig sehová sem készültem indulni, sem pedig fogadnom nem kellett senki érkezőt. Úgy jártam az emberek között, akár egy idegen, kit nem köt ide semmi, mint egy isten, ki csupán egy napra az, de ma ő az ég, a kikötő meg a tenger. András László (1966-)

Mint betűk nélkül a füzet, nem létezhetnék nélküled, az örömöm, mi élni hagy, s az összes bűnöm is te vagy, mint madárcsőr, toll, szárny, karom, úgy vertél fészket vállamon, s már belebékélt a világ, hogy röppenőket szül az ág. Böröczki Mihály (1946-)

elveszítette zamatát az ősz megcsalt madarak bóklásznak a szárnyavesztett vadonban megsavanyodtak a délutánok pedig kamaszként épp ezeket az őszi délutánokat élveztük leginkább az arcot pirító csavargásokat az ujjak közé beszökő hajtincseket a kacagó fáknak támaszkodó ölelést most bennünket okol az idő ártatlan múltba kapaszkodásunkat amiért nem találjuk helyünket ebben a furcsa szomorú őszben ahol már csak a kialvatlan nappalok köszönnek vissza rossz lelkiismerettel Oláh András (1959-)

ne takarj be ha fázom. magammá lenni hagyj hiányodban áznom. Benő Attila (1968-)

Gyászol a Kozmosz, a világ halott. Csend és sötét telepedett a Földre. Egy gonosz szél felhők mögé söpörte a sok megrettent, könnyes csillagot. Lopakodó, csókéhes szerető talpa alatt száraz fűszál se zizzen. Portyára induló kígyó se szisszen. A világ néma, régi temető. Ideje, hogy te is pihenj le, lomha lélek, merülj el kába nyugalomba, és rázd le fájó emlékek porát; ágyad legyen az éj fekete csendje, igyad felejtés édes gyógyborát, s olvadj az érzéketlen Végtelenbe. Jánosházy György (1922-2015)

rejtett kincsed, akár a barométer, jövendöl változó kedvet, ha felhő vonul át bogarad egén, és fagyos szelet hoz, vakon záporoznak viharának sötét szavai, ha harag villan belőle, szerelmed foszlik szét a kín leheletén, ha fénye ködmedrű völgyben ázik, éj-pilláidról a fehér seregébe gyűlt fáradt szellem küldi jeleit, az illatos csendben fulladtan delelnek ikreid, meztelen éjszakákon napsütötte álmokat kerget, szívbeli örömöket szomjaz alvó szemed. Oláh Tamás (1944-)

Az idő nem egy folyó. Csak a testre szabott, benned és bennem bolygó, kimért élet. A növekedés és fogyás tervének ritmusa napban, fában és nádszálban. Az idő nem út, nem irány. Csak a lélegzet szokott ritmusa, lehelet, és csak addig kísér téged, amíg a reggeli fények fölébresztenek. Benő Attila (1968-)

Három számmal nagyobb bakancsot hordok, hogy könnyebb legyen belelépni, ne kelljen lehajolni, ha az udvarra vagy a kertbe visz utam. Cipőfűzőt még használok, beállítom vele a bakancsot, nem túl szorosra, nehogy kilépjek a világomból. Fellinger Károly (1963-)