Lélekszirteken

vacogva száll a víz felett a tó színén süvít a szél a teste még tenyérmeleg vacogva száll a víz felett repítené a lendület de majd lehúzza őt a mély vacogva száll a víz felett a tó színén süvít a szél Jeney Andrea Zsuzsanna (1970-)

Amikor az angyalok hazaérnek, aranyban oldódik a nap tüze. Egymást ölelik a dombok, az elfelejtett álmok rügyeket bontanak. Zajokat ringat az alkony, szétárad az öröm az ég alatt. Emlékekben fürödnek a házak, és a szívekben ágyat vet a nyugalom. Simon Réka Zsuzsanna (1975-)

Megteremtette akkor az embert, nyugtalan-reménytelen szívűt, legyen, aki túléli, és ha kell, legyen, aki számon tartja őt. S látta, hogy magányos úgy az ember, elpusztíthatja a szenvedés – növényt, állatot és vizet teremtett, és látta, hogy még ez is mind kevés. Az ember szeme csukva volt a Földön, mint sebesült, ki tüdőlövést kapott, csak hörgött, szája habzott, és vonaglott – és ő fölé rakott Holdat és Napot. Megmozdult az ember, szíve dobbant, remegő teste feltápászkodott, sírni kezdett, hangosan zokogni, sírt hat éjszakát és hat napot. A hetedik nap megvigasztalódott, eldőlt egy ifjú almafa alatt, aludni kezdett, súlyos, néma álma teremtője előtt titok maradt. Az vihart küldött rá, de fel nem ébredt, nappal hiába szárította ki, vadállat testét fel hiába tépte, nem hagyta titokzatos álmait. Az Úr attól tartott, hogy már nem élő, és megpróbálta visszacsalni őt, fejéről hajszálat tépett, s teremtett, hogy legyen kivel beszélnie, nőt. És felébredt az ember, látta mását, és átkarolta, v...

Mint kényes, karcsú, kedves őzgidák, úgy suhannak a kerten át a lányok, némelyiknek múltjába belelátok, beszippantom a bőröd illatát, s az elmémen csak aztán villan át, hogy nem vagy itt. De itt vagy: jóbarátod említette, hogy tegnap éjjel látott, amint a kertben nyíló orgonát öledből fölkapta az esti szél! A szenvedésből elragadt halálod, de Telihold képében rád találok, míg rám világítsz az ágak között. Az idő titkon belénk költözött... Semmi sem súlyosabb a Semminél. Tompa Gábor (1957-)

(megmaradt barátaimnak) szétszakadnak leírt szavaim betűkre törnek szét mondataim lezuhannak a képernyőről kiperegnek a nyomtatott papírból felitatódik a telefirkált füzetekből a tinta amit grafittal körmöltem le kidörzsölődik egyszer csak jelek nélkül állok elfelejtve amit valaha gondoltam elengedve amit a kezemben tartottam ennyi volt vége szétesem ahogy a jeleim esnek szét csöndesen észrevétlen egyfelől úgy értve észrevétlen hogy nem sebződöm meg és fel is épülök egyből és azt is még mindig észrevétlen olyannak ahogy mások eleve vannak nem emlékszem az előzményekre tulajdonképpen egy újrakezdésről beszélek amelyben azt gondolom hogy az élet nem is olyan nagy ügy megtanulok szerelni barkácsolni a hobbim nagyon más mint a munkám de hát a munkám is valami egészen más lesz kicserélődöm egy szó mint száz és egyszerre könnyedén túljutok a peremén mindannak ami előtt megálltam leragadtam félig belelépve ám teljes egészében kívül mindegyiken közösség szerelem család kezembe veszem az egész ...

Ez a megszegett ígéretekkel, piszkos kis titkokkal, elhasznált ceruzacsonkokkal teli, lapos kis dobozka. Régóta őrizgetem. Néha becsúsztatom a fiókom mélyére vagy a cipők közé, a szekrény aljába. Olykor fogom és elviszem a tengerhez. Nem nyitom ki ott sem, hiszen jól tudom, mi mindent rejtegetek. És azt is sejtem, piszkos kis titkaim túlélik majd a földet, a naprendszert, a galaxist. Előbb-utóbb szerény dobozkám a kozmikus magány birodalmában lebeg elveszetten, hiszen a lélek halhatatlan, ugye. Bánki Éva (1966-)

Magányával tüntet a parthoz kötözött csónak. Ringatja magát a folyó felszínén. Most minden örvény alszik. Vagy az iszapban meglapulva áldozatra vár. A folyó hömpölygése végtelen monológ egy ismeretlen nyelven. Néha uszadékfák ütődnek egymáshoz. Uszályok ejtenek sebeket a folyó beszédén.                     Hívom a lassúságot.                     Régi présházak zöldre festett ajtaján kopogtatok.                     Odabent fehérre meszelt falak ölelésében faasztal,                     rajta tiszta házi bor, megszegett kenyér, szalonna.                     A bicska koppanása.                     Viaszgyertya imbolygó fénye. Madarak...

Ma már tudom. Nem kellett volna rövidíteni. Amikor a sűrű erdőben kapaszkodtunk fel a Szent Anna-tóhoz. A már-már rugalmas gyalogösvényen. Ilyen a fák között a talaj az évek során lerakódott avartól. Milyen szép, ahogy a réseken átütnek rézsút a délelőtti napsugarak. Áttetsző, mégis súlyos nyalábok. Valahol a ránk nehezedő félhomály fölött nagy zuhanyrózsaként fénylik a nap. Sokkal hosszabban, szinte véget sem érő egyetértésben gyalogolhattunk volna kint a kanyargó aszfaltúton. Hiszen alig járt arra autó. De mi siettünk. Mindig csak siettem. Hány meg hány fölösleges rövidítés. A kertek alatt. A mezőn. A patakon át mezítláb, feltűrt nadrágszárral. Aztán az együgyű meséktől is egyenesen Jules Vernéhez, vagyis Verne Gyulához, sőt Ray Bradburyhez. Majd hamarosan Thomas Mannhoz. Futólépésben végig. Megtizedelve Jókai Mórt is. Kár volt hegyen-völgyön át. Vagy árkon-bokron. Mintha menekülnék. Újra meg újra. Közhely persze. Nem voltam képes elidőzni. A járt utat követni. Felfedni ...

Már mindig, mindig egyedül leszek, mert nem tudom, hogy használat után hová kell tenni az embereket. Sután, a markomban szorítom őket, mint papírszalvétát, gombóc alakban. Eldobom, állok bizonytalanul, mert úgyse mondják soha a szemembe, hogy túl sok voltam, tukmáltam magam – holott csak társakat kellett csinálnom. „Együtt” – ez volt a központi szavam. Féltem kíséret nélkül hadonászni, nehogy túlságosan kirajzolódjon a sziluettem, őszintén, bután, mint céllövöldék papírfigurája. Mindenkit próbáltam lefegyverezni, de körülvesznek. Emberarcúak. Nádasdy Ádám (1947-)

Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet, ahol születtünk, és ahol a fű szálai nagyapáink szívéből nőnek napfény és kaszák elé, hű szent László király halványodó képét végig a régi székely templomokban, nem tudjuk nem szeretni hazáink, patakjain és rengetegeink, mindent, bár limlom, s mindent, ami érték… Látjuk hűségünk százszor megtoroltan a csángó kislány meggyengült szaván, a sokezer kivándorolt családon (kit a halál vitt el, kit a vonat), Bálványos szétmállott várfalain, s a rémálmokon, ahová bezárom, akárcsak te, sok hétköznapomat. Az ébredés? Megérted azután. Nézd, mivé lesznek, akik meghajoltak, s mivé lettek a hajthatatlanok. Ha nem vállalod, és ha vállalod, ha nem lelhetnek itt békét a holtak s az élők sem, ha belefáradok, s te is, ő is, abba, hogy elomolnak reggelre mind kilátótornyaink: majd kitépjük magyarul szóló nyelvünk, s hagyjuk végül, hogy legyen, ami lesz és elfelejtjük, mint kamaszszerelmünk, ezt a közös bút-bajt… És aki vesz annyi fáradságot, hogy visszatérjen: semmit ...

ebben az örökös esőben széttolódnak az irányok Ha nem megy sehova akkor sincs már ott ahol maradni akart Ha nem biztos a holvan hogyan lehetne bizonyossága arra hogy van Zalán Tibor (1954-)

Egy verset írok épp, te pont most olvasod a kulcsra zárt időt talán kinyithatod. Ideát mindent úgy találsz majd, követem, tükröd mögött, ahogy elrendezted velem Odaát nem tudom, csak szélbe szórt szavak, megtalállak-e, hisz’ egy versben hagytalak. Orosz István (1951-)

mások voltak a szabályok akkor, mások a nők és a férfiak. mások mondták meg – nem hülyék –, mitől lehetnénk végre boldogak. mások voltak a filmek, a versek, másként voltunk még józanok. másképpen szerettek, akik még mertek, másként hangzott, hogy: jó napot! mások voltak a jófejek, hősök, másképp villogtak pénzesek. másképpen foltozták, varrták a szívet, amikor végleg szétesett. másképpen locsoltak húsvétkor tudom. másképpen láttad még, mi az a nemzet, másképp, hogy ki lélek- vagy nyelvrokon. aléltan ültél a fotelben este, másképpen nézted a híreket. mást jelentett, ha egy adó mondta, és mást most, amikor nem neked. másoknak hagytuk a cselt meg a prédát, mások voltak a győztesek. mindenki tudta a többiek célját, s hogy ziccerben sorsokról döntenek. másképpen voltunk jók, vagy épp, ha rosszak, másképpen büszkék vagy hűtlenek. másképpen hittük a szabadságról, hogy nem hallgatják le műszerek. Kürti László (1976-)

Az elmulasztott pillanat felérhet egy órával, egy nappal, egy héttel, egy évtizeddel, de felérhet egy egész élettel is. Mindegy, mulasztásodnak ki az elszenvedője. Mert az valójában mindig te vagy. Te. Hiába leplezed magad a láthatatlan időtlenséggel. Kovács István (1945-)

Egy könyv, ahogy a polcról leesik, egy hír megint arról, hogy mi van itt, egy álom, hova foszlik, keresem, felébredek, nem lesz meg sohasem. Várady Szabolcs (1943-)

sorsom csillagtalan, nem kordázzák lelkemet az éjbe dobált fények, s bár húsba roskadt lényemen bút, börtönt térdepelnek rémek, a vérbajos végzetet kiköpöm, hozzám az Angyal jár vendégnek... … és Te, a fülledt kispolgári ólba, hol dagonyánk durva doha leng az érzékennyé tágult orrba, s lelkünk Atlaszként roskadja sóvárgásaink, mely mint gyűrűző üresség taszíthat a porba a pokol csábos paradicsomában szavam van, szívem s más nincsen, gyomromban koroghat az állat, zord szemem szikráival ítélhet a minden, ám ha lármázik az ördög, gyúl bennem az Isten szó és szív mind széped elé hajtva, hol hüppögő hitványak cukros könnye a szentet is bolonddá itatja, de a szó és szív, mely kardom s angyalom, kibomló lótuszod őrzi és áthatja aki csillagtalanul vándorol, nehezen lel a léptéhez léptet, nem üldözi azt, mint hőst a bukás, az éji boltozatra karcolt végzet, hát ereszd el bősz fátumodat, s lépd velem a Létet Molnár Gábor (1978-)

A szája mindnek méla, bágyadt, a lelkük fényes, végtelen. S valami vágy (tán bűnre vágynak) álmukban néha megjelen. Egymáshoz mind hasonlít egyként. Az Úr kertjének hajlatán hallgatnak, néma hangközökként az Ő hatalmas dallamán. De egy-egy szárnymozdulatukra a lég örvénnyel megtelik, mintha szobrászkezébe fogva az Úr lapozná sustorogva a Kezdet súlyos könyveit. Nemes Nagy Ágnes fordítása Angyalok A szájuk fáradt, szürke szinte, a lelkük fénylik, s nincs szegély. S vágyakozást (mi bűnbe vinne) hoz néha az álom-szeszély. Hasonlít mindegyik alakja; s Isten kertjeiben hallgat, mint sok-sok hangköz alkotta hatalmát jelző, nagy dallam. Csak szárnyukat meglobogtatva mozdul levegő örvénye: mintha Isten - kezében tartva - szobrászként belelapozgatna a Kezdet sötét könyvébe. Tauber Ferenc fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

A hajnal előtti telihold éppen telibe találja a kert közepén álló nyírfa ágait, mintha alulról lenne megvilágítva, fehéren izzik az éjszakában, mint egy jelenés, nem lehet tőle aludni sem, és persze nem is szabad, nézni kell, kimenni a kertbe, csukott szemmel sétálni körbe a fa körül, érezni a sötét izzását, megszédülni, leülni alá egy kőre, és csak nézni, ahogy a fehér felhők mögül a holdfényben kirajzolódik az égen egy meztelen angyal sziluettje, és éppen esőt kémlelő tenyeredbe hullik egy hófehér angyalszeméremszőrpihetoll, de lehet, hogy a szomszéd ház padlásán lakó öreg bagoly hullatja tollait vadászat közben, vagy csak egy fehér nyírfakéreg- foszlány, amit a képzelet kiszámíthatósága szeret költői túlzásokkal felruházni olykor. Jász Attila (1966-)

a látás képességét megkaptuk a színelátás várat csak magára mégsem vesszük észre azt amiben orra bukunk, a gerendát sem, csak azt a hegyes szálkát a köröm alatt, a szembe szúrva tükör által homályosan, füstön alkoholgőzön át, szilákon szűrt fénypászmán keresztül csak a negatívot, a fonákját nem a ragyogó jáspist és karneolt a smaragd zöld szikrázását sem a trón ragyogása nem vakít csak a zsámoly a láb alatt a legyőzött angyal utolsó sikítása, a halálhörgés halkuló moraja éget el Balaton László (1977-)