Lélekszirteken

Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani, világokat tudnánk emelni s rontani. Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél, pergő csillagoknak avarán léphetnél. Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod átfonna, napoknak, holdaknak járása más volna. Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat, nem volna virradat, nem volna alkonyat. Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva, az Úristen szíve is gyorsabban dobbanna. Sárközy György (1899-1945)

Sötét szavak csontvázán mámoros életként lüktet ez a szerelem: szívemben és agyamban muzsikál, önző húsomat csöndesíti és testvéreddé aláz és fölemel. Kedvedért minden jót és igazat érezni kezdek, hang-visszhang-zene kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád fekete céltalansága után a megértés napfénye homlokom. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Te azt, ami van a világon, metaforákká emeled, míg én itt lent a port szitálom s metaforákat keresek. Bár nincs ambíciónk raktáron, könyvtárunk mégsem kevesebb. S ahogy kívánod és kívánom: szerelmünk lángja nem remeg. Miért nem, kérdem. A papíron csak szuggerálom, ha megírom. Nem génektől jön a boldogság s nem a sors hozza el. Talány. Az ember ott kezdődik, mondják, amikor átlép önmagán. Faludy György (1910-2006)

Kincses Veronikának Mióta elment a hajó: nem tudom, miért kék a tenger. Csak azt tudom, hogy nem csupán körülölel, de hurkol is a cseresznyevirág illatú csönd. Csak azt tudom, hogy az alkonyat nem rózsaszirmok színét idézi többé, hanem a kihúnyó tűz megbicsakló pirosát. Csak azt tudom, hogy nem csupán távoli rizsföldek fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek, de vöröskövű sivatagok mérgező porát is. Csak azt tudom, hogy házacskám bambuszfalának résein át szobámba szivárog a szorongás huzata, amely most csak halaványra lehel, de a lelket is kiviheti belőlem egy napon. Ám, hogy a tenger miért kék még mindig? Azt már nem tudom. Baranyi Ferenc (1937-)

A közös poharat - azt is feledd el: nem iszunk már belőle bort, vizet, nem csókoljuk meg egymást kora reggel, nem ér az ablakban a szürkület. Téged a napláng - a hold éltet engem, de egybefonva tart, egy szerelemben. Szelíd, hű társam ittmarad velem, s már neked is van könnyű kedvű társad. De tudom, mért riadt a szürke szem, ha beteg vagyok - éretted, utánad. Ritkán találkozunk, s továbbmegyünk - őrizgetjük nyugalmas életünk. De verseim hangoddal telve még, s a tieid az én lélegzetemmel. Van tűz, amelyet eloltani nem mer felejtés, félelem se: égten ég. Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva, rózsaszín, száraz ajkad vonalára! Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

A megválthatatlan szavak Hangzottak felém az éjben, S megszédültem, mint a vak, A vulkánmély meredélyen Sötét éj huhhant, mint bagoly, Lábamnál nyítt a pusztulás, A város lassan haldokolt, Trójánál régibb lángolás. Elviselhetetlen fény volt, Az sajtol éles könnyeket, S nem adtad azt az ajándékot, Mit messziről hoztál nekem. Az, az volt, lelketlen szeszélyed A fény, a lángolás oka, Mely áthatja most, mint a méreg Megfejthetetlen sorsomat, Ám bajom mind eltékozolta – S a „nem-randevú”, hogy se ott, Nem láttuk egymást, se azóta, Az utcasarkon túl zokog. Konczek József fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

tán csak a törődés fals varázsa hinni: valakinek jó, ha vagy tán csak azért van szükséged másra hogy szerethetőnek tudd önmagad tán rátalálni sosem akartál az se bántott volna, ha nem leled most, hogy könnyedén tiéd lehetne, tán fontosabb az, hogy elveszítheted így többé magadat nem kell okold mert ezt a játszmát senki sem nyeri tán az bánt, hogy igazán tiéd se volt s mégis sikerült elveszíteni Závada Péter (1982-)

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson, akinek nincs bora, Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, Ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére. Ez a fekete zongora. Ady Endre (1877-1919)

Hunyok, de nem kell a hunyósdi, Pedig érkeznek szép szavak. Nem játszom tovább, bánom is én, Hogy „föl”, „csitt”, „szabad”, „nem szabad”, Bánom is én, bánom is én. Nem akarom, amit akartam, Nem akarom, aki akar S a gyűlölőket bánom is én, Engem most szent közöny takar. Bánom is én, bánom is én. Megistenülök, magamért csak, Vagy megdöglök csak magamért. A többit pedig bánom is én, A pénzt, a kedvet, a babért, Bánom is én, bánom is én. Ady Endre (1877-1919)

Zárójelbe tettelek, még mikor szerettelek, s örök-mélán, mint a kő, megállt veled az idő. Benned: alvó évszakok én pedig kívül vagyok, zárójel előtt, mögött, elmúlt vad vágyak fölött. Kalitkába zártalak, sír a csend a rács alatt, a csend éles, mint a kés, belém vág a szenvedés, remegő felhők alatt rút árnyakat fest a Nap, rozsdás emlék már a nyár, ködben búsul a határ, napok, évek futnak el, oldódnak a semmivel, nem, nem gyújtok már tüzet, ég még az emlékezet, nem, nem édes már a méz, mely íze téged idéz, kezemben fonnyadt virág; zárójelben a Világ… A. Túri Zsuzsa (1971-)

…És minden alkony opálosan éled És minden hajnal szőkén rámkacag És mindig forrnak vágyak és nyarak, Be csodás vagy, csókok szülötte, élet! És mindig küldesz új bánatokat És új reményt is, ami dalra méltó És szemeket, amelyek, mint a mély tó, Balzsamot adnak nékem s titkokat. És nem fáradok el téged szeretni S téged gyűlölni, lázas csoda, élet, Naponta vággyal járulok elébed, S bár mindig közelebb a szürke semmi, Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény, Úgy érzem, gazdag voltam benned én. Juhász Gyula (1883-1937)

Fenn suhogtok fellegek puha szőnyegein, isteni szellemek! Fényittas szellők simogatnak benneteket, mint a művésznő ujjai szent húrokat. Sorstalanul, mint szendergő csecsemő, éltek, óh istenek; egyszerű bimbóban rejtőzve szűzen nyit örökké szellemetek. Csönd, tisztult ragyogás övez, ahová csak néz szemetek. De ránk idelenn nem vár nyugalom sohasem. Vaktába csak egy órától a másikig úgy sodródnak az átok- verte halandók, mint hullámok szirtről szirtre zuhanva, míg elnyeli őket a vak szakadék. Képes Géza fordítása Friedrich Hölderlin (1770-1843)

Minden örömömben volt valami fájó, Minden bánatomban volt valami édes, Mint az alvajáró, Mindig közel voltam holmi meredélyhez. Életemben mindig volt valami álom, S a halálközelség borzongatta lelkem, Mint az alvajáró, Mindig az elmúlás peremére mentem. Juhász Gyula (1883-1937)

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. Mit bennem te? Dacot és szitkokat. Aztán mit én? Jövőm rémálmait. S te? Egy torzonborz állat vágyait. Én? Istent, akit meg kell váltani. Te? Hogy jönnek a pokol zászlai. S később, hogy az ellenség én vagyok? S én? Azt, akit soha el nem hagyok. Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad? S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak! S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár. Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj! S a legvégén te? Így rendeltetett. S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled. Szabó Lőrinc (1900-1957)

úgy fekszünk egymás mellett, mint két azonos értelmű szó. aki tudja, mit jelent a másik. te a hátadon érted magad alatt azt, ami én a baloldalamon fekve vagyok. és kifordulsz, és átölellek, és befordulok, és megölelsz, míg én a hátamon értelek magam alatt. éppen annyira fedjük egymást, mint aki tudja, mit jelent a másik. én a bal karom, te a jobb térded, és ha elalszom, ébren leszel, ha elfáradsz, megébredek, míg én téged, te engem húzol magad alá. Győrfi Kata (1992-)

Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy meglássalak. Gyönyörű arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon. Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelről szemügyre vennéd. De, nem is ismersz. Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettős rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű. Érted-e még az egyszerű beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek, Aztán visszaadom. Kívüled élek, ilyen siralmas bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg, Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad, Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere. S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden, S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!! S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál, Ki téged szeret! S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes, Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!! Ebédnél ülsz és látlak én: eszel S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed… Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én Im könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek! Füst Milán (1888-1967)

Tele vágyakkal zokog a lelkem Szeretõ szívre sohase leltem, Zokog a lelkem. Keresek Valakit s nem tudom, ki az? A percek robognak, tûnik a Tavasz S nem tudom, ki az. Csüggedõ szívvel loholok egyre, Keresek valakit a Végtelenbe, Loholok egyre. Könnyim csorognak – majd kiapadnak: Vágyak magukkal messzebb ragadnak – Majd kiapadnak! Búsan magamnak akkor megállok, Szemem csukódik, semmitse látok – Akkor megállok. Lelkem elröppen a Végtelenbe, Tovább nem vágyom arra az egyre, A Végtelenbe. 1921. október 31. József Attila (1905-1937)

A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak... Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak. 1922 első fele József Attila (1905-1937)

Valaki súgja, menj oda, szánkón, repülő kövön érj oda, fölkantározott késen érj oda s ha nincs út: te légy az út oda, mert nélküled csak bűn van ott s csoda, elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa, zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza, sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava, sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima fölötti űrben cementláng pernyéje, pora, valaki súgja, menj oda, szánkón, repülő kövön érj oda. Csoóri Sándor (1930-2016)

Nem indult el velem hajó tengeren túlra, új hazákba, elindulok hát hajó nélkül tavaszba, télbe, őszbe, nyárba. Zöld utak és mély földutak, csapzott faluk, kökényes dombhát, búvóhelyeim ti lesztek, míg bűneimet összeírják. Búvóhelyeim, messze Pesttől, mint régi erdő régieknek, mert futnia kell ma is annak, ki a szemébe lángot ültet s hangosan dong, dünnyög vagy átkoz, öklén a kék eret mutatja s nem cicázgat cicuska fajjal, ha torkát jajszó fojtogatja. Hadd múljanak hidak és tornyok, fekete bárok asztalai! Arcom helyére tölgylevél hull, ha puskát fogna rám valaki. Láthatatlan leszek, de látó, bogáncsos, tüskés életű, betyár a magam sorsa ellen s nagykedvemben is keserű. Csoóri Sándor (1930-2016)

Fölsebeznek a fény pengéi. A hajnalokból vér csorog. Gyorsul az idő dobpergése. Az egek sötétzárkájában megőszültek a csillagok. Makay Ida (1933-2011)

Gyöngéd két kezemmel, édes, gyöngyszín köpenyt varrtam néked, violát hímeztem rája, sujtást kék vizekből éknek. Éj volt, kedvesemmé lettél, hold járt tavaszi fehéren, lovad négy lábán a patkó ezüst könnyet sírt az éjben. Nem kell nékem szegfü, rózsa, kicsi kút a hold az égen, nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel, nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel! András László fordítása Frederico Garcia Lorca  (1898-1936)

Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be. Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő. Várfalat húztak közibénk az évek: te huszonhét vagy, én kilencvenkettő. Tiéd a jövő. Régen erős voltam, de kincseimnek elfogyott az ára, te a számítógépre esküdtél fel, én Gutenberg foszló galaxisára. Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam, s el nem képzeltem, hogy a szerelem hatalmasabb. Most itt ülök melletted s hosszú, szőke hajadon a kezem. Egymás nélkül nem tudunk többé élni. Naponta földre sújt az iszonyat, Hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam régen lejárt. Már csak pár pillanat. Boldogságunkban te nem gondolsz arra, kivel töltesz utánam hatvan évet. Sok a nálam különb. Hozzám hasonló egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted. Faludy György (1910-2006)

Jönnöd kell, most hajnalodik, érzem már szelíd karjaid, érzem sóhajod hűvösét, ébredő kezed melegét - Jönnöd kell: hozzá tartozol a hajnalhoz, hozzám tartozol, sugár a tested, harmatos erőket, örömet hozol - Álom és ébrenlét között elmosolyodsz, ha megölellek, lehunyt szemedre kék ködök telepednek: elrejtő felleg, és zengő pillanatokig veled vagyok! Hajnalodik. Egyed Emese (1957-)

Akarva-akaratlan, színekben és szavakban, tengerekben, tavakban, a felhőkben, a napban, a napban, a felhőkben, az égen, ha felhőtlen, a tavaszi esőkben, a pipacsos mezőkben, mezőkön, pipacsok közt, tengeri szivacsok közt, a nyárban, a tavaszban, esők, ha lassan esnek, akarva-akaratlan mindig téged kereslek. Jatzkó Béla (1919-1975)

Kék a hajnali hó, kék a hajnali szél, kék a nők szeme alján a patkós hold-karéj. Bujkál a villamos, kék barlang most az utca, ha szállna száz madár, gyöngy-villámként suhanna. A hólapátolók körmüket fújják fázva, mert kék az is, mint széthullt csillagok kék szilánkja. Megyek munkába reggel, nincs semmi vígaszom, csak a hó katonazenéje a csontkemény hídon. Asszonyom fölkel, mosdik, csipogó vize kékes – kintről ibolya árnyak hajolnak a szeméhez. Megáll és rámgondolván egy percre meg is retten: nem keresem-e sorsomat ibolyakék szemekben? Aztán egy nagyot sóhajt, továbblép s tűnődően dúdol egy kék madárról, ki sétál kék mezőben. Csoóri Sándor (1930-2016)

Az esők. A versek. A havazások. A gyönge hóban megmosdó madár. A kezed. A kezem. A tested jelei. A halál kulcsa. A zárhatatlan zár. A csönd. A düh. A világ-egyedülség. Az ember örök esélye maga ellen. A fölingerelt fegyverek. A tüskék. A tüskék hamva tebenned és bennem. Csoóri Sándor (1930-2016)

Te, ez olyan jó, - ez a matató hallgató, szomorújáték, éjjelijáték szomorú szívvel és szemekkel, magamellé szelíden, hosszan odaejtett szomorúujjú fehér kezekkel, mikor egy bútor görbe láb ernyős lámpám világa alól csillan, mint néha léha szobákban bronzfényű aktok sima háta. 1929. május 12. Radnóti Miklós (1909-1944)

Mint nyomorult proli az elrobogó nagyúr után, úgy néztem utánad, üdvözülve és megalázva. Egy pillanat volt az egész, arra sem elég, hogy tested felé ugorjon véremből a vágy, arra sem, hogy igazán megláthassam mindenható szépségedet: egy pillanat volt az egész s utána értelmetlenül néztem a semmibe, mint a sebesült, aki érzi buggyanó vére melegét, de még nem tudja, honnan s hol érte golyó: – egy pillanat volt az egész s most mégis vezekelni kéne, káromkodni, dühöngeni, tiporni, ölni, téged, magamat, mindent, mert ez az egy pillanat is elég volt, hogy gondolatban megtegyek minden becstelenséget kedvedért. Szabó Lőrinc (1900-1957)

"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek számuk sincsen, - utolértek bűneim, amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak a fejem hajszálainál, - és a szívem is elhagyott engem." Zsoltárok könyve 40. 13 Ez a legnagyobb bűn. Ez a legszörnyűbb büntetés. S a legnagyob nyomorúság is ez: Elhagyott engem az én szívem is. Ülök a puszta-homok közepén, Csügged nehéz fejem. Ülök, akár a kő, Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal Tapogatom magam. Vad-idegenül kutat a kezem A hely körül, Hol a szívemnek lenni kellene. Nincs, nincs. Elszállt, elillant az évek során. Őszökkel, tavaszokkal, Bűnökkel, bajokkal, Vándormadarakkal. Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel, Nem tudom, hogyan, Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el, Hagyott el engem az én szívem is. Még néha énekelnék. Egyszercsak a dal torkomon akad, Elfagy, kihűl, Nem érzem szívemet a dal alatt. Szólnék néha egy símogató szót, Egyszerűt, tisztát, édest, meleget, Vigasztalót. Kimondom: koppa...

Éjfél után a Duna hídja ó jaj, be könnyes, be setét. Éjfél után a Duna hídján egy néma lány jár szerteszét. Ki ő? mi ő? kérdeztem én is, de ő nem tudta a nevét. Csak csendesen vállamra hajlott. Sohase láttam ily szemet. Olyan szomorgó, oly mosolygó, félig sírt, félig nevetett. A haldokló galamb tekint így, vagy a kétéves kisgyerek. A szívemet kezébe vette, csókolta és nevetve hítt. Labdázott véle, földre dobta - ó szív, te vérző, gyenge szív! - Aztán belétemette arcát és letörölte könnyeit. Mondtam neki: "Kis vízi ördög!" - Reátapadt a hűs ruha. Karján örökre útrakészen ringott szegényes batyuja. Vizes hajába csillag égett, mert várta, várta a Duna. Éjféltől hajnalig imádtam. A szánkon vacogott a csók. Köd hullt. A nedves éjszakában lassan dalolva ballagott. És sírt. És sírtam én is, én is, és sírtak fönn a csillagok. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Jöhettél volna örömben, gyönyörben, Mint a virradat, Sokszínű boldogság ernyője alatt. Jöhettél volna kacagó csengőkkel, Kendőkkel, lengőkkel, Könnyedén repülve fehér utakat, S már elmultál volna, Mint a virradat. De könnyekkel jöttél, szomorú dalokkal, Mint a szürkület, Mint felhők, úgy jöttél, kik a hóra hintik Bús sötétjüket. Botorkálva jöttél szived lámpásával, Ezer seben által, ezer jajon által, Által ezer seben, és ezer jajon, És örök maradtál, mint a fájdalom. Falu Tamás (1881-1977)

Egy ágyon, egy kenyéren, szemünkbe hulló fényben, tétovázó sötétben, szerelem fenyvesében. Egy földön, egy hazában, égve egyforma lázban, hidegben, nyári lángban, egyforma szó a szánkban. Torkot fájdító perben, tanúként egymás ellen, homlokod melegében, homlokom melegében. Zárva eleven kőbe, lélekben összenőve, gyönyörű csecsemőnkre ráhajlunk az időre. Ratkó József (1936-1989)

Mit mondjak leveledre? Nem ver le oly nagyon, tudatod: nem szeretsz. De tizenkét oldalon! Megannyi teleírt lap - kis kézirat-köteg! Komolyan nem szakíthat, ki ily sokat fecseg. Baranyi Ferenc fordítása Heinrich Heine (1797-1856)

Gyönyörű gyönyöröm vagy, s vagy gyöngéd gyámolóm, s gyöngyös gyömbérsöröm vagy, hogyha megszomjazom. Gyilkos gyehennám is vagy, gyaur vágyamnak kohó, s jégtábla is, min megfagy az expedíció. Úgy vagy te jó, ahogy vagy. Gyógyító gyolcsait tekerd rám lágy karodnak, s engedd, hogy melléd roggyak és gyónjam ágyékomnak gyérülő titkait. Jatzkó Béla (1919-1975)

Vannak csendek, mikor a percet átüti a szó. Nyiss ki ajtót és ablakot Isten a látogató. Hagyd minden dolgod, a szóra figyelj, oly ritkán hallható. Átömlik rajtad, mint egy ölelés, mikor Isten meglátogat, Te vagy a hang, a szó. Károlyi Amy (1909-2003)

Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod, Sötétben az égő gyertyafény, Holnap is én legyek a láthatárod, Szívedben vigasz, ha nincs remény. Legyek a napfény a felhőtlen égen, Az éjszakában a csillagod, Találjam meg a lelked a szélben, Ha időnként bárhol elhagyod. Legyek az ölelés, perzselő vágyad, Nekem szánj minden csókodat, Legyek a hullám, a tenger, ha árad, Könny, ha már mindenki megtagad. Szíved örökre enyémbe zárom, Nem leszek sohasem délibáb, Árnyékod vagyok, a Te utadat járom, S kimúlok, ha fény nincs tovább. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Szelídíts meg szavaiddal, hogy higgyek szavaidban. Szelídíts meg tekinteteddel, hogy szemedbe nézhessek. Szelídíts meg kezeiddel, hogy még egyszer megfoghassam a kezedet. Szelídíts meg mosolyoddal, hogy mosolyoghassak még rád. Szelídíts meg magányoddal, hogy én is megszelídíthesselek. Zágorec-Csuka Judit (1967-)

Ma foglalt a szivem de várjon rám hiven ha késik se pihen a mámor. Ma még mással futok és csalni se tudok majd végére jutok de máskor. Száz titok véremben érik, eljutok a szenvedélyig. Ma foglalt a szivem de várjon rám hiven ha késik se pihen a mámor. Weöres Sándor (1913-1989)

Vagyok finom, mimóza lélek, tyúkot lopok, disznót herélek, És majd mikor elvisz az ördög, azt mondom mélán, hogy csütörtök. Megint megcsókolom röcsögei meghitt kis trágyadombom, Mert nekem ez a hely itt szent emlék. Apám, a bús lázadó-öklű földnélküli törpebirtokos hat métereset köpött itt egy vasárnapon az úri ég felé, a hajnalcsillag is boldogan neveté. Tegnap még finoméla-paprikást ettem gitárkörítéssel, Ma már megvakarom, akárhol viszkessen is. Leegyszerűsödtem. Tenyeremen hordom a gyárkéményeket pacsirtaszagú kedvesemmel, És mézes búzatáblák közt lihegem az örömös tavaszt. Csókjainkból az Isten mint vérrózsa kacagva kivirágzik. Vagyok finom, mimóza lélek tyúkot lopok, disznót herélek, És majd mikor elvisz az ördög, azt mondom mélán, hogy csütörtök. Ugye eljön a bárba, ahol a dzsessz muzsikál Búval illalulla drága, akad még egy üres szívkamrája? Az ugye nekem dukál. Magának pali minden Pista, akár sintér, akár sipista Búval illalulla drága… Ma foglalt a szívem, de várjon rám híven ...

Minden, ami van, versre méltó és ami nincs, az is. Az esti szélben fodrozódó kék tó, a lányok ajka is, a köd, a kés, az alma is, a dombok halma is; s mi meg sem álmodottként száll az éjben, mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen, ha belehalna is! A föld beszéde zúg az árban, ez szól a dalban is. Szivünk egy kis szivet visel magában, mely hű, ha ő hamis, vigyáz a fényre alva is, zenél hallgatva is, csak őt sebzi meg a szerelmes ének; minden, ami van, fáj a szív szivének és ami nincs, az is. Devecseri Gábor (1917-1971)

Sírkő legyek? hej, unalmas! Hegyek orma? hej, hatalmas! Utcakő? hisz rám taposnak... Vesekő? az orvosoknak? Szobor legyek? ledöntenek, azzal tán, hogy kiöntenek... Parittyakő? olykor csábít, - s ha tudnám, hogy jó sokáig, örökkétig egy-egy Dávid röpítene - Góliátig! Páskándi Géza (1933-1995)

Bolyongtam egy téli havas reggelen. Kértem a hópehelyt - játsszék velem; Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén, - Gazember! - kiáltott utánam a tél. (Fordította: Petra-Szabó Gizella) William Blake (1757-1827)

Könnycsepp a szempilládon este: én vagyok. Én vagyok az a kíváncsi csillag, mely rád kacsingat és rád ragyog. A csók, a csókod, az is én vagyok. Végigálmodom az álmodat, ölelésedben én epedek el, csak én tudom minden kis titkodat. A kulcs vagyok, mely szíved rejtett zárjait kinyitja, s a nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát. A dal vagyok, mely belőled zokog holt mámorok tört ívén át az éjbe: s én vagyok az a sápadtság, amit éjfél után, ha bálból jössz haza, rád lehel a sarki lámpa fénye. Wass Albert (1908-1998)

Valami édes sugalom, Szép emlék bujkál szívemben; Hogy honnét támadt, nem tudom, S hogy mi volt, azt is elfeledtem. Talán egy nyári délelőtt parányi szívben kicsi gondok – ültünk az erdőszéli lombok árnyában, gyermek-szeretők; a szirt forrása hűsen omlott, rigó rikkant és elrepült, szívemben boldog béke zsongott, néma szádon meg mosoly ült, és zölden csillogott a rét. – Ha nem lepné a messzi múlt rég, ha valahogy visszajutnék, ki tudja! Nem ott vár-e még... Rónay György fordítása Teodor Storm (1817-188

Ülj le mellém, kedves, ülj le, hogy szelíd szemedbe zárva hadd figyeljek elmerülve szívem förgeteg-szavára. Ez az őszi arany-áldás, fürtöd hamvas dér-fehére úgy hullott, mint a megváltás a mihaszna lókötőre. Rég mögöttem szülőföldem, rétek, erdők sűrüsége, életem hogy beleöljem városi vad dicsőségbe, odahagyott kertre, nyárra hogy ritkábban emlékezzem, hol a békák muzsikája költővé nevelt föl engem. Éppen ilyen ősz van arra. Ág-mancsával be-betéved ablakunkon a juharfa, keresi az eltünőket. Rég nincsenek a világon. Cinteremben az ezüst hold jóslata a keresztfákon: mi is vendégek leszünk ott. Mi is, túlján bajnak-gondnak, ott leljük meg végre békénk. Ezek a hullámzó dombok vigasztalják, aki él még. Ülj le mellém, kedves, ülj le, hogy szelíd szemedbe zárva hadd figyeljek elmerülve szívem förgeteg-szavára. Rab Zsuzsa fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Minden vagyok és mindennek az ellenkezője is, az égi derű vagy ború a béke vagy a háború, az igaz és bizonnyal a hamis. Vagyok a jó és mellette a rossz, a vigyázó s aki oroz, a vegyület vagyok és az elem. Az energia vagyok s az anyag, a bátorság s a félelem, szorgos vagyok s hanyag. Vagyok a kedves s az utálatos, a gyűlölet vagyok s a szeretet, kire rálépnek és aki tapos, ki torkig telt s ki nem kap eleget. Vagyok a sötét és vagyok a fény, az elavult s a friss. Én te vagyok és én vagyok csak én... minden vagyok és mindennek az ellenkezője is. Szemlér Ferenc (1906-1978)

Simon Péter: Keringő A zongorát befutja a borostyán, s a gyerekkori ház falát szétmállasztja a naplemente. És mégis, mégis szakadatlanúl szemközt a leáldozó nappal mindaz, mi elmúlt, halhatatlan. Pilinszky János (1921-1981)

Mikor kezünk összeér ajkunk szerelemről mesél hangtalan szavakkal néma imádsággal veszett vágyakkal selyem-suhogással bársony takaróval szelíd öreganyóval bottal topogóval bölcsen mosolygóval élettel álommal mesével valóval szívből szólóval szívnek adóval mikor kezünk összeér szemed szememhez ér hangtalan szavakkal végtelen vágyakkal szerelemről mesél Őri István (1952- )