Lélekszirteken

a csendben a nevetés zokogás is benne van mozdulatlan levegőben az ölelés kandikál hideg van még de itt a nyár öröm remeg az ölekben nyílik a zár a szívekben fény ugrik a tekintetbe Lipcsei Márta (1943-)

Belőlem már a tél beszél, nem vigyáztam a mondatokkal, havat fogalmaztam, gondoltam fehérre, reméltem: mindez megvigasztal. Akartam, hogy a lassú léptű járdát vastag jég fussa be, és majd jól járok e páncél alatt, menésemnek célja lesz: vége, eleje, egyáltalán: lesznek útjaim, s hozzájuk kellő messzeségek, ne mindig csak a szobába zárva, magamba botiok, bárhová lépek. Aztán eljöttek a sűrű felhők, nagy pelyhekben hull a névtelenség. Páncél még sincs, maradt a négy fal, s benne én: a tél. Idegen, vendég. Gellén-Miklós Gábor (1973-)

Mindaz, ami az asztalon heverő szálrózsa és aközött van, ahogyan elmondod, mily gyönyörű ez a virág, te vagy. Ennyi lehetsz számomra. S ami nem, számodra annyi lehetek. Géczi János (1954-)

szikrázva süt az októberi nap — igazi vénasszonyok nyara ez — ű pedig deret lehelt a fűre a virradat fülem mellett zúg el egy darázs teng-leng a szél egy sírdogáló bokron fönnakad a levegőben sok kis horpadás űa csönd semmibe vesző messzi nesz melynek alján mozgás ébredez szárnyak és csőrök munkálkodása a hang örök nem a madarak sunyító árnyékok a fák alatt a korai sötétség próbálkozása hallani véled nő a körmöd és hajad csillagok mocorgását éjszaka mikor megkísértenek a szellemek azoké akik voltak de már nincsenek hangjukat hallatják arcukat mutatják a múlt mély kútjából itatnak egyetlen korttyal visszaadnak magadnak száraz levél perdül lábam elé ahogy leszakadt róla beleremegett a fa lenge ökörnyál libben a fényben a búcsúzó nyár ősz hajszála hogyan tovább hátrafelé visszafelé az ember egyre tétovább hogyan tovább mi van ha nincs tovább Fecske Csaba (1948-2025)

„Csak a derű óráit számolom”, mondta pár szó s egy vasrúd a falon, a napóráé. Láttam én is a latin szöveget, s lelkem bánata irigyelte a vidám öreget, aki oly bölcs betűket vésetett a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem rögtönzés volt-e csak, szellemesen dacos sugallat az a gondolat? Dac és sugallat bennem is akadt egykor, de az árny mindig súlyosabb maradt a fénynél… A felhők fölött kellett volna elfogni az örök tündöklést! a nap arany árvizét, tengerét! az édes könnyelműség lepkeszárnycsókú pillanatait, s főképp azt, melyben a mámor lakik, az ifjú gyönyört, melynek kései mása most annyi váddal van teli: a szeszként libbenőt, a legvadabb, a villámgyors tigris-szitakötőt, a kékzománc tüzet, a zizzenőt, ki kedvesével a kéj nyolcasát gyűrűzve libben láng-deleken át s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak szittyói közt, szikrázó ég alatt ma is szállok én… csak testben öreg… (Nono! – mordul bennem a szörnyeteg igazság)… Igen, azt a testtelen úszást, lebegést kéne, istenem, utolérni, a könyűt, úgy, a...

a téren ételt osztanak arcok párája keveredik a gőzölgő levessel forralt bor is van és hozzá szeretetzene szól a lelkiismeret megnyugszik mintha ettől jobb lenne a világ penészes szavakra fals szólamokra is telik régen méltóságos asszonyok toporogtak a kondérok között s amint tehették gyorsan kezet is mostak mert érezték hogy piszkos lett a szándék most lángot okádó cirkuszi artisták hazudják szemünkbe a mosolyt talpunk alatt a szülőföld didereg harang kondul a szívek hidegében kiapadt álmok csüngnek a felcicomázott karácsonyfáról mennyire fáj a magány összemosódnak az árnyak mint valaha volt szaloncukor keményen roppan az angyali üdvözlet s ahogy a kulcs fordul a zárban mögötte nincs már távoli táj nincs messze s közel csak bezárt ajtók és a hajléktalan szeretet Oláh András (1959-)

A tizenhatodik századról olvasok, várom, hogy lefőjön a kávé, közben Nina Simone énekel a másik nőről. November van, reggel, a sötétség odakint, akár egy hegység A másik nőről énekel, aki álomba sírja magát, lelkében hegyekké nő a sötétség dúdolom a dallamot, várom már a nappalt, de hirtelen fájó szomorúság ébred bennem Nem tudom, mi az oka, a tizenhatodik század, amit arról olvasok, vagy Nina és a sötétség bár lehet, hogy a másik nő, a másik férfi és lehet, hogy a kételkedés hogy vajon az ember azt az életet éli-e amit neki szántak és a mélyben moccanó szomorúság talán a fájó hiánya mindannak, amit soha nem fogunk megélni a hiánya azoknak, akiket valamikor, valahol ölelnünk, csókolnunk, szeretnünk kellett volna A másik nő, a másik férfi és a szomorúság hegyekké nő bennünk mert fáj az élet amit nem élünk Egyed Veronika fordítása Jón Kalman Stefánsson (1963-)

Ha egyszer kápolna nyílik a szívben,           lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt,                és naponta benyit valaki, aki felemel. Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből,           és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen,                hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén: láthatatlan madarak mintázzák freskóit a csend tömör falán.           Új szavakat keres, átmelegszik bennük,                már nincs egyedül. Ha egyszer kápolna nyílik a szívben, az is megmarad, ami otthagyott Turczi István (1957-)

Mért bomlik meg az évszak rendje? Visszafelé miért forognak a törvényszegő csillagok? Mért foszlik árnnyá a jelen? A múlt holt napja mért ragyog? Miért a nyár üveg alatt, a tűre tűzött fagyott lepke? Mért gyújtod lángra az időt? A hó is mért ég sisteregve? Makay Ida (1933-2011)

Amikor közelében időzöl, s beszél hozzád, minden pillanattal teljesebben érzékeled szépségét, bensejében a gyerekkori erdőt, tisztást, tavat, látod szemében a valahai gyötrelmek könnyeit, barna hajában megszereted az ősz hajszálat, s egy éjszaka közepén azon tűnődsz, hogyan beszélj majd hozzá, ha ő minderről mit se tud Villányi László (1958-)

Táncra kelt virágok illatában állok, fölgyulladnak a rétek. Fűzöld, szalmasárga fénylőn szöknek szárba, ezerszín tűzben égnek. Dobbal kísér a szív, a kezdet visszahív lenni újnak, egésznek. De rámborul az éj, felhőnyi seregély hozza hírét a végnek. Tenmagam hiánya csak tükrét imádja. Ki belátja, remélhet. Ki jégviharban áll, lesz ha kell tűzmadár, vagy martaléka télnek. Hívás a szeretet, teremtő lehelet, bölcsődal, hálaének. Szívből ömlő méz-bor, csillagfény éjfélkor, föllobbanó szövétnek. Kiapadhatatlan hő a belső Napban, legyőzhetetlen Élet. Báger Gusztáv (1938-)

a hólepte kert szépsége szinte éget fehér füstfoszlány számon a lélek riadt cinkeszárny sebzi meg a levegőt törékeny madár néz engem én meg őt a hideg égen a telehold vakít hogy láthattam ezt nem hiába voltam itt. Fecske Csaba (1948-2025)

legjobb a barokk vonósokat vagy szólót hallgatni ahogy belefájdítanak a kelni készülő napba a gamba hangja a szív mélyét súrolja tisztítja a húrok zengő remegése átitatja a testet és a messzeséget nem szűnően rezegnek alélnak élednek a dallamok és fájnak kínozzák a boldogságot keresztre feszítik az örömöt a szépben a gyönyörben amikor késő hajnal és kora reggel között érkezik a madarak hangja jelzi az ő órájuk jöttét füttyentéssel csiripeléssel búgással süvítéssel rikoltozással háttereznek a zenének egy-egy dús-öblös dallamívnek annyira hogy nem lehet nem együtt hallani hallgatni hogy a szív legbelsején a lelket célozzák meghódítani

„ne keress” – ezt írtad és kilincsre zártad a tegnapot hamis nyárral játszottunk fura megosztott életet – megérte? hisz mindünknek csak egy összetört délután jutott kávéscsészényi szédület elgémberedő emlék szétfutsz mint papíron a tus – hány próbát kell még kiállni hogy az éjszakáimból is töröljelek pedig most is csak magamtól féltelek Oláh András (1959-)

most nem kívánom a madárcsicsergés derűjét a sötétség tele elmúlt napok kísérteteivel de csak most sodorhatok magamnak cigarettát emlékekből és ihatok a napok emlékére amiket sohasem fogok elszívni holnap kiürítik a hamutartót Egyed Veronika fordítása Jón Kalman Stefánsson  (1963-)

„Itt ülök csillámló sziklafalon.” (J. A.: Óda) sziklafalon ülök távolban a késő nyár eltévedt sirály köröz a hullámok szelíden közelednek a parthoz szeretem ezt mintha te mint akkor a hullámok hangja a parton kezemben üres koktélos pohár alján lassan olvad a jégkocka olvad kezemben lassan elér a víz mintha te jönnél felém köröznek a hangok te vagy az ég és minden kék a tenger minden a parton elolvadt jégkocka felém tartanak hangod hullámai fölöttem érezlek lassan belém hatolsz testünk maga az alázat Szesztai Zsuzsa (1975-)

kiégtél – szivárványt álmodtál – Istenem s nem érted miért lett a világ színtelen beteg alkatrészként hajszoltuk álmodat a halálról úgy hittük: az is csak kárhozat számláltuk az időt vártuk a holnapot pedig holnap nincs: a jelen kap új lapot így vész oda minden – takarít az idő – csak a sárkányfej az ami újra kinő Oláh András (1959-)

Hiányoztál, mint testnek az ébredés, reggel a felkelő nap ahogy simogat. Hiányzott ez a ritmus, ez a végtelen tánc; ahogy felemelsz, felhőkön át, s szemem csak issza a verőfényes nap gyengéd sugarát. Több vagy mint nyáresti remegés, játék a szavakkal, bohém rímelés. Te minden vagy: élet és halál. Örök, mint maga a feltámadás. Szesztai Zsuzsa (1975-)

Te. Szabad gyökökkel középen lebegsz, s labilis kötésben egyensúlyozol. Én. Idegen ellipszis pályán keringek sodródó részeként az egésznek. Te és én. Külön. Külön. Várjuk, hogy összeérjen a görbülő világ. Török Nándor (1965-)

Miért hullajtsz könnyet Mikor tengernyi tengercsepp zúgva zörget Benned ezerhúrú hárfát gitárt és mennyet Nem úgy mint süvöltő rakéták aljasság hajtóművekkel Élő és holt célpontokat keresnek S minden apró kis könnycseppből óceánnyi vérző bánat lehet Sírni kell Mint tavaszi illatmámortól pillangóknak elalélni Szélviharokban széttépetve nászindulókat fújva Mindhiába A Napnak mindegy hová mikor ér el a milliárdnyi foton-pászta Őszi csendet havas lábnyomokat vagy barna hajadat eltalálva Tedd csak kis kezedet kezembe halkan Dúdolva rég elhalt elfeledett dalokat Néha oly édes tud lenni a lét mint éretlen narancs régi karácsonyokon Egykoron mintha tényleg jött volna mennyből az angyal Drága apám szívéből fakadtan ünnepi gyermekkori áhitatokon De hol van már Ő és Az? És az ikon a Madonna? Kinek barnuló kemény táblája szanaszét zúzódva hullik törmelék-porba Most már csak Ő imádkozik zengve zokogva Glóriájában halványuló remény-mosolyával A világ végső búcsúját mormolja Háború van S a zajongó hu...

esélye irgalmas éjnek mint pille nyugodni száll le fenn a csillagok zenélnek lyukas ég sötétje áll be terjeszkedő tágas térnek ékkövei hűvös kékek repülést veled remélnek szárnyuknak árnyéka mélyebb végigszánt az alvó tájon kővel kivert pusztaságon Radnai István (1939-)

Fehér a táj. A menny ilyen. Felhők fölött a csend pihen, s e fénylő tisztaság kísért: imádkozom, de nincs miért. Idelent minden hópihén a mindenséget érzem én, s míg tenyeremben olvad el, a végtelenje átölel. Egy kristályrácsban ébredek, mint szállni vágyó kisgyerek, s parány-ösztönöm tudja jól, a jó teremtőm rám hajol. S mint, ki az egész része lett, vágyom lentről a kék eget, lelkem kérdése felragyog: a Rész, s Egész is én vagyok? Mert bennem is a Csend pihen, míg halkan hull rám az Igen, mikor a hűvös űrön át egy hópihében küld csodát. Török Nándor (1965-)

Egyáltalán nem kellene beszélni, legjobb volna némán járni-kelni egy életen át. Milyen hatalmas erőt sűrítene össze bennünk a szótlanság falához csapódó gondolathullámok torlódása, mely csak a halál sóhajában simulna el! De ha már nem lehet hallgatni, ha beszélni kell, legalább értelmetlen volna a beszéd – nem a mondatoknak kellene értelmetleneknek lenniük, hanem a meztelen szavaknak, hogy kívül álljanak, érinthetetlenül, mint a sebzett vad, és ne tudja senki, mit jelentenek – még az sem, aki szól. Csengery Kristóf (1957-)

neveket rajzol a szél a homokba sárga fövenyen karcsú a nyár szalad homokba hordja a szél a nevedet fövenyen szalad a nyár karcsú sárga almafa virágát szanaszét szórja földig hajol a lombja felhőtlen ág szanaszét virágát szórja az alma hajol az ág lombja felhőtlen földig rajzol a szél homokba a nevedet felhőtlen ág szalad a sárga földig szanaszét szórja a lombja virágát fövenyen szalad a szél a homokba Szesztai Zsuzsa (1975-)

Mondd, láttad már az erdőt? Ismered ezernyi fáját, az apró bokrokat, tekergő ösvényeit, szál virágot az összehajló fák alatt, a halk neszt, ha lépted finom hálóját sérti a csendnek? Mondd, voltál-e ott? Próbáltál feljutni a magas fákra, águk szorítva, tenyered horzsolva fel? Láttad-e a hatalmas törzseket, a vén ráncos kérget, és érezted-e a letépett háncs fanyar illatát? Láttad-e a fényt, ahogy leskelve befut a levelek szakadt vászna közé, és emlékszel-e, hogy rád talált ott? Mondd, ültél már erdei óriások tetején kuporogva, s magadban ott nézted-e az eget? Szakítottál-e pár foszló felleget tenyered melegén morzsolva szét, és érezted-e, hogy a távol oktalan vágyad célja csak, s búvó rejteked a számodra mért parányi létre kínál elég ígéző, bűvös titkokat? És megnevetteted-e ott fent az unatkozó varjúfiakat? Gondoltad-e, vágyad is elég hogy fenntartson a magasban? Mondd, magadba szívtad-e ott a kéket? És ha igen, miért jöttél el onnan?

rejtélyeivel ismét nyakunkon ez a szögletes évszak mintha vártuk volna pedig nem is akartuk már fagyni készülnek a vizek s a fájdalomtól gyötört ágakon varjak tülekednek fáradtak vagyunk de el tudjuk képzelni s talán meg is érteni egymás érzelmeit ilyen az élet az életben ahogy vége lesz valahogy akár egy filmnek lassan csillagos estébe fordul a táj és mennyi mindent hagyunk mégis kimondatlanul Meliorisz Béla (1950-)

Bodzaillatú nyár röppen az eresz alatt. Kondenzcsík villan a pupilla látóterébe. A fák hajladozó ágait szelek markolják. Visszavonhatatlan az emlék – a fészkéből kirepülő fecske. Apró gyerekek csivitelése tompítja az idő lerakódásait. Már nem tudom kitől kérdezhetném meg. Toronyházak alatt gubbasztok. Valahol sugárutak szaladnak egymás mellett. Ha messzire nézek, összeérnek. Elképzelem a végtelen kontúrjait. Ami igazán számít, annak nincsen teste. Szesztai Zsuzsa (1975-)

Gyere velem. Szép út lesz, Lesznek mellette rétek, És lesznek patakok, folyók, És persze lesznek tengerszemek. Lesznek majd esők is néha, Lesznek talán viharok, De este egymáshoz bújva Találnak minket a csillagok. Az ősz sokáig velünk lesz, És télen lesz hótakarónk. Esténként vacsorával várlak, Azt főzök, amit szeretsz, Beszélgetünk majd, Vagy csak hallgatom a csöndedet. Később, ha elaludtunk, És fejed alatt elzsibbadt karom, Nem húzom el, ott hagyom. Egyszerű élet lesz a miénk. Gyere velem. Szép út lesz, ha Veled álmodom. Aztán ha nekem a jövő majd, Végül elfogyott, Te leteszel az út végére Egy kicsi kavicsot. Lehajolsz. Magad mögött felszeded A síneket Magad elé újra lerakod. Előre lépsz párat. Erős sínek ezek a Te síneid. Dolgozol. Alagutat fúrsz A megszokás falába. Megint lehajolsz. Mögüled a sín Megint eléd kerül. Előrelépsz. Az alagútban sötét van, De Te jól tudod, Én ott várlak A másik oldalon. Olyan sokfelé kóboroltam Hozzád Szívem most A szívem indul el Valamiért mindig távol ...

A tó jegét kásás hó fedi, s mint az elszórt, rozsdás vasdarab, el is felejt már fényleni. A nádas a szívemig szalad, szerelmes sorsom zizegve hull a hóra, s kiterül hallgatag. Mint aki dolgozik konokul, de sosem jut nagyobb kenyérre - éltem. A múlt sínekhez simul Meliorisz Béla (1950-)

Nagynehezen állig cibálva bolyhos sálam, amelyet vad szél röptetett, hívtam, kiáltva: - Vissza, te bolondos! Megfázol, hallod? - ráztam öklömet. Próféta-jóslatom hiába óvta. Mit neki intelem, okos beszéd! Fütyült rá, és futott csak, porba rontva logikám pontos vas-szerkezetét. Aztán kibukkant, szilaj volt, viharzó, kézenfogott: - Fussunk egy jót, gyere! Ívbe feszült, mint hajlított vonalzó, megfoghatatlan-vad természete. És, furcsa, a bolondos egy csapásra megváltoztatta a törvényeket: a jegesvíz-fürdőből nem lett nátha, jég nem fagyasztott, tűz nem égetett... S vallottam hitét én is igazából: a világ - könnyed dolgok halmaza, összekeverve fa és füst és zápor és könyv és csillagfény és ő maga. - fordította: Rab Zsuzsa Jevgenyij Mihajlovics Vinokurov (1925-1993)

Vágytam a nyárra, aztán a nyár nem hozott szabadságot. Vicsorgó vérszomj és csöppnyi bosszú ketrece volt. Kivergődtem belőle, azt hittem: felhőkig ugrom közben. De csak a nyár múlt el, otthon sirattam. Tompán nyomult a tél belém, velem összevegyült, hidegen elvett minden ígéretet: szerelmet, napot, eget. Végül tisztán és üresen mentem a síkos fák alatt. Fölnéztem: télen a fák közt jobban látszik az ég Nádasdy Ádám (1947-)