Lélekszirteken

Egyszer napokig nem mozdult a lelke, mert ujja hegyén elaludt egy lepke. Halmai Tamás (1975-)

Hogy enyhüljön a világkáosz, elrendezett pár limlomot. S hogy megtisztítsa a világot, kezet mosott. Halmai Tamás (1975-)

Bütykös ujjaimban szétáradnak szagos szavaid; morzsolgatom őket. Számbaveszem, ízlelgetem pontosvesszőid, kérdőjeleid; vajon ruhámra illenének-e a molyhos mondatok, csináltatnék-e sálat sajgó sebeidből szőtt szavakon, lábamra venném-e bánat-cipőid mókus-mosolyát, s végigmennék-e holdas hidaidon, karcsu barackfáid bűvöletében? Nem tudom. Halacskáid vizébe méz keveredett, fáidról puha diók hullanak télen is, lovaid zöld mezőkben fürdenek, s fényes hegyekbe türlik hangos nyihogásuk… Súlytalan csengő kacagásod. Talán felvenném bársony kesztyűid, talpam végigkóstolná hűvös füveid simitását, talán sétálnék veled barna hegyek közt, ábrándoznék jóizü hószagu csendben… De mégsem. Öblös nevetésem kigurul szökőkútjaid könnycsobogásából, szemeim szarvat növesztenek szeretőd domboru mellén, s hajam tüskéi, félek, megszúrják kékerü ablakaid… Látod? zuhog odakint. Ints majd. Kántor Péter (1949-2021)

TÜNEMENYES HÁZ romjain burjánzó borsó, csalán, egy égbekiáltó, elképzelt növény, neve sincs, de a nyár életre kelti. Sugárzik rá a fény reggelente. Te voltál, vagy én? Délben árnyék kúszik a kék falikútra. Néha egy csöpp koppan, csempe piszkos lefolyójába. Te, vagy én? Jön az ősz tényleg majd? Kinéz az ablakon a táj, amiben boldogok voltunk? Wirth Imre (1964-)

RAGYOGÁS, RÉG SZERETTEM VOLNA így kezdeni verset decemberben, szitáló csöndben este. Az utcai lámpák fénykörében hangtalan esőbogarak zuhognak egyre, szárnyuk zárt reménytelenség a padlás tört ablakából. Papírrepülő landol aszfalt ízű tányér mellett, porcelán kanál feszül tenyeredbe. Lassan gyűrsz össze mindent, papírt, tányért, időt. Ragyog a maradék. Lesz-e másnap délelőtt. Wirth Imre (1964-)

fenyőfa egy korán begyújtott zöld cserépkályhában, illata honderű, mézédes körtemúlt darázscsípte szívben Wirth Imre (1964-)

Mécs Lászlónak Ez így rendeltetett: Hogy ne lehessek soha senkié, És ne lehessen enyém senki se. És legyek mégis a mindenkié, És legyen enyém az egész világ. Ó árvasággá szűkült végtelen, Ó végtelenné tágult árvaság! 1924 Reményik Sándor (1890-1941)

Aludtunk. A házban, elhagyatva, csak hárman dermedtünk halálba. A hajnalt kutyánk a kanapén – elfoglalta rég – figyelte, súlyos csendben, mozdulatlan. Ájult fények a szoba mélyén: tévé és wifi villogó életjelei. Hajnali háromkor koppanások, majd újabb neszek, ahogy végigkopogta valaki az ablakokat. Mindenki alszik a váróteremben, csak hárman szaladjuk körbe a csöndet, denevér szárnya kaparja a mosogatógép ajtaját. Tudjuk, sírni fogunk, félünk, kutyánk némán nyüszít Nagycsütörtökön: valaki áll, megszökött a réten át, ajtónk előtt. Tompa, felfoghatatlan terhébe burkolózva néz ránk, várja, emlékszünk-e még a feltámadásra. Wirth Imre (1964-)

A ráérősen nyújtózó eget aládúcolta mostanra a felhők koszos, alkalmi rétege. Törik a távolságban otthonos tekintet, a rövidlátó viszonyok között végességét tanulja. Eltűnődsz, mi fér egy napba. Mint egy utazás végén, ha mindent vissza kell pakolni a bőröndbe (ha egyszer benne volt) – csak ki ne nyíljon – erőszakosan záródik ránk az este. Csak a vágy álmodja át magát felhőn, fedélen, s a Hattyú szárnyán dél felé feszül. Mesterházi Mónika (1967-)

Kitölteni az űrt, a dolgok réseit csak ővele, ki rajtam áttűnik, ki bennem, mint a tarkómtól sarkamig nyilalló fájdalom, úgy van jelen Fecske Csaba (1948-2025)

idő- és térközök mint afféle labirintusok s amihez lehet még közünk a féltett álmaink ha ugyan a múlt időnk meg minden az is ami lesz mindaz ami kockázatos akár de történhet még végül is az igazinak gondolt életünk mintha csak tudnánk mi az ami hiábavaló és mi nem ezt akartuk úton az öszvérek taposta ösvényen de miféle ígéretek rabjaiként s közben másra sem gondolni mint amit kínálni képes az évszak értjük-e igazán vagy sem március vége zöldülnek a hegyoldalak végig s bár nem látszik a sziklaköves partvidék sem a víz alatti csillogás hallhatni az alant morajló tengert a nyugtalan sirályokat ahogy ez nekünk most elég megyünk hétköznapi kis halálaink és eltévedt szavak emlékével hátizsákunkban üres csokipapír tartalék pulóver egyáltalán várnak-e ránk s ha igen meddig Meliorisz Béla (1950-)

másnapos kerítések támaszkodnak a hajnali derengéshez a hó elolvad – alatta fölsejlenek az árulkodó keréknyomok – foglyok maradtunk s bár tekintetedből még visszahunyorog a nap már csak magunknak fájunk így némítja el gyáva hiányunk titkolva titkolt érveinket… Oláh András (1959-)

Már akkor is volt, mielőtt lett. De épp csak annyira, mint egy elmaradt fesztivál, melynek még nulladik napja sincs. Csak ketten váltanak rá jegyet. Oda ülhetnek, ahová akarnak, de annyi dal van bennük, hogy inkább színpadra lépnek, és nekifognak, hogy elénekeljék az összeset. Olyan szép zöld és virágos minden, fürdik benne a szem. Örökrét? Belefekszenek. Filip Tamás (1960-)

Valaki csengettyűzni kezd a harangokkal, mint amikor a fenyőfa alatt gúlában állnak az ajándékok, s a kisgyermekek már egymást löködve fülelnek az ajtó előtt, várva a jelzést. Odatódul a katedrális elé a hangra egyszeriben minden élet – most mind, mind ott akar lenni a Gaddatán, inni a vízből, melyben Pilátus lemosta önnön kezéről a vérbűnt, és kórusban kérdezni vele együtt: mi az igazság? A pap kezéből elfogadják a romolhatatlan ebédet, s hazafelé egy fröccsöt küldenek Isten után. Hazatérve megoldják cipőfűzőjük gordiuszi csomóját, mielőtt folytatnák a kegyelemmel teljes délutánt. Beck Tamás (1971-)