Lélekszirteken

másnapos kerítések támaszkodnak a hajnali derengéshez a hó elolvad – alatta fölsejlenek az árulkodó keréknyomok – foglyok maradtunk s bár tekintetedből még visszahunyorog a nap már csak magunknak fájunk így némítja el gyáva hiányunk titkolva titkolt érveinket… Oláh András (1959-)

Már akkor is volt, mielőtt lett. De épp csak annyira, mint egy elmaradt fesztivál, melynek még nulladik napja sincs. Csak ketten váltanak rá jegyet. Oda ülhetnek, ahová akarnak, de annyi dal van bennük, hogy inkább színpadra lépnek, és nekifognak, hogy elénekeljék az összeset. Olyan szép zöld és virágos minden, fürdik benne a szem. Örökrét? Belefekszenek. Filip Tamás (1960-)

Valaki csengettyűzni kezd a harangokkal, mint amikor a fenyőfa alatt gúlában állnak az ajándékok, s a kisgyermekek már egymást löködve fülelnek az ajtó előtt, várva a jelzést. Odatódul a katedrális elé a hangra egyszeriben minden élet – most mind, mind ott akar lenni a Gaddatán, inni a vízből, melyben Pilátus lemosta önnön kezéről a vérbűnt, és kórusban kérdezni vele együtt: mi az igazság? A pap kezéből elfogadják a romolhatatlan ebédet, s hazafelé egy fröccsöt küldenek Isten után. Hazatérve megoldják cipőfűzőjük gordiuszi csomóját, mielőtt folytatnák a kegyelemmel teljes délutánt. Beck Tamás (1971-)