Sohonyai Attila: Várva rád

Addig várok rád, amíg tudok.
Alkukat kötök a sorssal, s ha kell,
a csillagokra is rácáfolok. Ha kell,
időt utazok, múlt leszek érted,
s azért harcolok, hogy lénye lehess
a jövőmnek. Amikor már kemény
lesz a lágy – várok rád.

Addig várok rád, míg a csontjaim
feladják, s ízületeim elsorvadnak.
A kopogó háztető pala akaratai
elhasználódnak, s a feladás vizei
onnan az esőt homlokomra csorgatják.

De miattad, lehet hogy a földbe
akkor is gyökeret verek, s ha ágaimat
kapálják az irigyek, csendben leszek
akkor is, a bosszúszavak és a lebeszélések
mit sem törnek, mit sem aláznak engem,
mert ki a célért áldozza fel mindenét,
az végül csak nyertes lehet. Ebben
kell higgyek, s ezért kell, ezért nem
adhatlak fel. Minden drága és féltett
külső kincsemet, mire megjössz,

elvitték már tolvajok, kifosztott
leszek, s belül is ingatag hanyagság;
magammal szemben.

S a világ utolsó óráján, ha
a megrepedt harangot kongatják,
minden bizonnyal én már por leszek,
egy tömör elhasználódás – Kit érdekel?
S a földön szétterült hamumból mikor
már lakmároznak a szelek, remélem

te addigra fölöttem állsz, s e rémképes
várakozásból felébresztesz.