Horváth Lóránd: Ketten vagyunk
De látok egy másik törvényt
az én tagjaimban, mely el-
lenkezik az elmém törvényé-
vel...
Rom.7:23
I.
Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.
A Lét partján, hol született a Kétség
Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.
Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
Ő segitett mindig magamra lelnem.
Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
- Meséltek Róla sejtelmes szavakban.
Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihültek
Észrevettem, hogy zenéje van az ürnek.
Ő volt a zene és én voltam az ür,
Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.
Ő volt a csira én csak a héj voltam,
Ő napként derengett, én árnyékoltam.
Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.
Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
Én árny vak árny, folt a lét üregén.
II.
Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
Csak itt volt bánatok, örömök között.
A világ Vele lett teljes, egész,
És így lett nekem a világ kevés.
Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
Én a Nem s mégis megvan nélkülem.
Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
Minden gonoszban én voltam a mag.
Ellene megyek? - Nem védi magát.
Én vesztek, ha elveszem igazát.
Mert nincs Ő velem, azért van magány,
Sírok mint csecsemő anyja után.
S ha betelek vele, sok Ő nekem,
Túlcsordul gáttalan életemen.
Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.
Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
Ő arcom kínját, én álma szépségét.
Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
Én mindig tövemig égek vissza.
III.
Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
Összezárva rokon, ismeretlen.
Örök ellentétek, szín és fonák,
Egymást felváltó, két külön világ.
Üzzük egymást vak szerelemmel,
Ki nem józanit ebből a reggel.
Lelkünk törvénye ez a szeretet,
Örök ige már, csupa forró tett.
Mérjük egymást, végtelen a mélység,
Nézzük egymást, teljes a sötétség.
Mint ólmot a feneketlen tenger,
A mélység minden kutatót elnyel.
S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
Ő az örök bú, én a csodálkozás.
Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.
Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
Benne puha a bazaltszikla is.
Ő és én, együtt, egymásba zárva,
Két iker egy, fájunk a világra.
az én tagjaimban, mely el-
lenkezik az elmém törvényé-
vel...
Rom.7:23
I.
Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.
A Lét partján, hol született a Kétség
Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.
Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
Ő segitett mindig magamra lelnem.
Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
- Meséltek Róla sejtelmes szavakban.
Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihültek
Észrevettem, hogy zenéje van az ürnek.
Ő volt a zene és én voltam az ür,
Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.
Ő volt a csira én csak a héj voltam,
Ő napként derengett, én árnyékoltam.
Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.
Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
Én árny vak árny, folt a lét üregén.
II.
Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
Csak itt volt bánatok, örömök között.
A világ Vele lett teljes, egész,
És így lett nekem a világ kevés.
Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
Én a Nem s mégis megvan nélkülem.
Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
Minden gonoszban én voltam a mag.
Ellene megyek? - Nem védi magát.
Én vesztek, ha elveszem igazát.
Mert nincs Ő velem, azért van magány,
Sírok mint csecsemő anyja után.
S ha betelek vele, sok Ő nekem,
Túlcsordul gáttalan életemen.
Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.
Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
Ő arcom kínját, én álma szépségét.
Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
Én mindig tövemig égek vissza.
III.
Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
Összezárva rokon, ismeretlen.
Örök ellentétek, szín és fonák,
Egymást felváltó, két külön világ.
Üzzük egymást vak szerelemmel,
Ki nem józanit ebből a reggel.
Lelkünk törvénye ez a szeretet,
Örök ige már, csupa forró tett.
Mérjük egymást, végtelen a mélység,
Nézzük egymást, teljes a sötétség.
Mint ólmot a feneketlen tenger,
A mélység minden kutatót elnyel.
S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
Ő az örök bú, én a csodálkozás.
Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.
Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
Benne puha a bazaltszikla is.
Ő és én, együtt, egymásba zárva,
Két iker egy, fájunk a világra.
Horváth Lóránd (1930-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése