Vígh Krisztina: majd egyszer

összefáradunk,
rövidülő éjszakák kurta takaróját
magunkra húzva,
derékfájósan forgolódunk,
hogy a másnapok
halvány ígéreteivel továbbmenjünk
a megjelölt úton,
de már nem hisszük,
hogy a fénylő kavics aranyrög,
csak áldjuk a napsugarat,
ami megcsillogtatja,
és egyre kevesebb igényünk támad
cirkalmas illúziókra,
egymás kezét fogják szavaink,
mindegy kié az utolsó,
más íze lesz a hallgatásnak,
és a fontosságok új rendbe sorolódnak,
mikor bölcsülünk majd életünk alkonyán.