Simon Márton: Utolsó napok a torkolat mellett

Innentől mindent tudunk.
Onnan még csak a sötétje látszik,
a sodrásba lógó lombok a túlparton.
Citromos árnyék. Homokba borult
tejeskávé lassú habja. A söröző teraszán
a sült halat félretolva, fürdőruhában,
kicsi és nagy kórusban az Ave Mariát.

Olaj serceg. Harmincnégy fok van.
Igyekszem csupa olyasmit gondolni,
mint a körülöttem lévők, nem megy,
hunyt szemmel fekvő tájseb. Ilyenkor
minden messze van, mint a lábfejem.
Valaki egy nevet kiabál. Nem tudni,
a palacsinta miatt, vagy mert eltűnt.

Félálom jön. Elnevezem Reménynek.
Sétálni viszem. Eldobom neki a botot.
Nem hozza vissza, de hát épp ez a lényeg.
Aztán megint a név, egyre hangosabban.
A távolságot a valóság és közöttem,
hallom, persze, csak kiénekelni nem tudom.

Végül felülni szépen. Nézni a futását,
zöldjét, bemozogni a teret, hozni, bontani,
tüdőzni. Fogaink alatt homok csikorgása,
ennyi bizonyosság a földdel kapcsolatban.
Akác levelein át fény. Aztán ennyi se.
Hallgatni itt annyi, mint nem létezni.
Mint egy tömött éjszakai járaton.

Fölmerül, hogy ez nem is egy nap, csak
egy bögre oldalára nyomtatott minta.
Úgy nézünk, mint egy álom szereplői,
amikor az álmodó hirtelen fölébred.
Valaki a látótér peremén a gyerekéhez
hajolva dühösen azt mondja,
biztosan nem azt mondja, de úgy hallatszik,
minden víz egyedül van, és mi víz vagyunk.

Simon Márton (1984-)