Dékány Dávid: lomtalanítás

apránként hazahordalak.
először a kedvenc öngyújtódat,
majd egy fülbevalót, egy lejárt bérletet.
aztán egyik nap a zsebemben maradt
a kézfejedről az elnyomott csikk foltja.
és a szürke pont a tenyeredből –
kilenc évesen a padtársad ceruzát szúrt bele.
és magammal vittem a kék anyajegyet is
a hajadból, amit én vettem észre először,
most meg nincs, aki megmondja, hogy eltűnt.
aztán elcsentem a mosolyodat,
s rögtön fel is próbáltam egy kirakat üvegében.
a gesztusaidat.
és azt hiszem, már a szavaid is az enyémek.

hirtelen állok majd fel,
és a ház elé, az utcára hordok mindent,
ami tőled van.
napok óta nem fürödtem,
és hétvége van, kora délután.
emberek jönnek autókkal
és lopott bevásárlókocsikkal,
hogy kiválogassák, ami még eladható.
csak hárman tudják megemelni a bocsánatkéréseket,
az összegabalyodott félreértésekről pedig
leégetik a műanyag burkolatot.

nem tudok visszamenni.
el kellene költözni,
de tudom, hogy minden költözés után
marad néhány hajléktalan érzés.
és nem akartam. nem akartam,
hogy mikor majd vendégeket vársz,
undorodjanak,
hogy mennyire lelaktam a lelked.

Dékány Dávid (1988-)