Király Farkas: Ködre vár/Együtt

A ködöt várom. A fehér leplet,
amely beterít erdőt, tavat, házat -
s téged meg engem is.
Az éj sötétje nem eléggé sűrű ahhoz,
hogy ne akarjalak felfalni szememmel.
Csak világot bizonytalanul betakaró
tejlég hitethetné el velem,
hogy hiába próbállak meglátni.

Bordáim közé könyökölnek a mindennapok,
megannyi semmi, kicsinység, kicsinyesség,
számoknak magyarázom, hogy nem léteznek,
agyam sugárzik, fejem csillog az éjben,
lézerfegyver leszek maholnap,
bolygókat lövetnek szét velem
hétköznapi hőseink,, hőseitek, hőseik.

Van egy tükröm, melyet sosem mutattam neked.
Őrzi minden nevetésed és mosolyod.
Ha belenézek, látlak, úgy, ahogy szeretlek.
Ahogy szeretnéd.
Hallom széteső ágyak nyikorgását,
darabjaira hulló zuhanyzók nyöszörgését.
Érzem a törölközőt, amint hátamat szárítja,
ahogy verejtékem felitatod gondos szeretetben.

A köd érdekel most, meg az,
hogy mit adhatnék neked,
mit küldhetnék a távolba
egy frissen kitalált hullámhosszon,
szűz frekvencián,
érintetlen éteri sávon,
melyet eddig senki nem használt.

Ujjam begyét Vénusz-dombodra?
Tarkódba harapó fogaim?
Mellbimbóid szívó ajkaim?
Csiklód körül köröző nyelvem?

Aludj édes szerelmem, álmodd az igazak álmát.
Nem lesz köd, nem lesz lepel, ma nem.
Az ég sem nyílik meg, nem hull rám
tüzes eső, sem manna, sem egyéb.
Megszámolom a szoba sarkait.
Mindegyikből te integetsz.

Este a park fái útra kelnek.
Átszelik a távolságot,
ahogyan csak ők képesek.
Belesnek álmainkba,
velünk emelkednek, zuhannak,
kapaszkodnak bútorok nyikorgásába,
fogak csikordulásába,
szempillák ölelkezésébe,
lábujjak összefonódásába,
nyelvek táncába,
ölelkezés ráncába,
tanulnak
robbanást és roppanást,
sosem hallott riadást és rianást.

Van egy tükröm, amit nem mutattam meg neked.
Belenézek, és szeretlek.

Király Farkas (1971-)