Pécsi Ilona: Hírnök

Emelt, tiszta arccal
egy elszökő napsugár alatt
sétál némán,
körülötte sírás és szirénák,
de nem hallja,
csupán távoli erdők
mélybe nyúló csendjét.
Rég kihalt béke magjait cipeli,
ahol kést ránt a rettegés,
oda nyíló fehér rózsát álmodik,
illata hull arra,
aki mer nem félni még.
Néha megáll,
ha a fény a fákon megpihen,
megszámolja eddig tett lépteit,
minden lábnyoma,
mint rés a betonon,
amiben újra nő a fű,
kóbor hiteknek hagyott jel,
hogy visszatérjenek.
Egyszer hazaér,
a hajnal küldte titkokat,
mint alá nem írt paktumot,
magával viszi…
Aki látja,
kabátját a sárba terítse elé,
nyújtson kezet neki,
s talán talál bennünk valamit,
amiért itt maradna még.