Csík Mónika: Variációk reggelre
Olajbogyószagú párában
áznak a hegyek, sótól
cserepes a felhők lába,
nyűgös morajlással ébred
a tenger, nagyokat nyújtózik –
dús habot hányva, sima nyelvvel
csókol követ, partot, menekülne
saját korlátain túlra, hódítana
újat, ismeretlent, hiába:
a meder folyton visszahúzza...
áznak a hegyek, sótól
cserepes a felhők lába,
nyűgös morajlással ébred
a tenger, nagyokat nyújtózik –
dús habot hányva, sima nyelvvel
csókol követ, partot, menekülne
saját korlátain túlra, hódítana
újat, ismeretlent, hiába:
a meder folyton visszahúzza...
*
miként ébredő szeretők –
borulnak össze a lombok,
éji nászlepelt csipkézve
hull ki réseik közül a fény,
tej és mézillatban ázó
bronzos selymüket kacéran
lebbenti a domb mögül
vágtázó nyárvégi szél
*
Apránként oszlik a sötét, viola-fénysávok csipkézik
olajszín, testes bársonyát az égnek, éj-neszek bélelte
odúkba, s rémálmok ködébe vesznek a tűnő lidércek.
Tüdőből, mellből cafrangos éllel szakad az új nap,
tenyerek havába sebként mélyülnek újra a ráncok,
mintha tócsák szeméből hullna az égre a könny, véli
ki föntről vigyázza a lassacskán ébredő világot.
*
Akár parányi fénygolyók, görögnek
gyémántos nyálcseppek a párnán,
megannyi gömbölyded naptükör.
A hajnal legelső, apró rezdülése
táguló pupillák mélyébe vetülve
villódzó szikrákként tündököl.
*
mintha ősi bűnöket
mosna a könny, a gyűlölet
tespedt iszap-hordalékát,
felgyülemlett szív-töltetet,
s a szaporán pergő cseppek
apránként oldva a testnek
vétkeit, magukba rejtőn
nyelnék el végleg a múltat –
a szántók pőre ráncait
mélyíti, vájja az égi
könnyeső, hogy reggelre
fényes, gyolcsfehér lélekkel,
hóarccal, parázs szemekkel
keljen a szelídült világ
*
A korlát vaspálcáira szabálytalan
merőlegeset rajzol szoknyája korca,
acélszín párhuzamokat metsző rőt
egyenest, azaz majdnem, a csípővonal
beleront a tiszta, hűvös geometriába,
és kétoldalt kajlává teszi a végeket,
a helyzeten mit sem javít, hogy az apró
halcsont gombot visszabújtatja, a rejtett,
belső kapocsra bízva immár a muszlin-
semmiséget – a kajlaság maradt, csak
derekán csusszant lejjebb a szoknya,
a köldökhatárig, alul térdközépig, de még
látni engedve a combhajlat félkörívét,
miközben könnyeden lépdel a lépcsőforduló felé
borulnak össze a lombok,
éji nászlepelt csipkézve
hull ki réseik közül a fény,
tej és mézillatban ázó
bronzos selymüket kacéran
lebbenti a domb mögül
vágtázó nyárvégi szél
*
Apránként oszlik a sötét, viola-fénysávok csipkézik
olajszín, testes bársonyát az égnek, éj-neszek bélelte
odúkba, s rémálmok ködébe vesznek a tűnő lidércek.
Tüdőből, mellből cafrangos éllel szakad az új nap,
tenyerek havába sebként mélyülnek újra a ráncok,
mintha tócsák szeméből hullna az égre a könny, véli
ki föntről vigyázza a lassacskán ébredő világot.
*
Akár parányi fénygolyók, görögnek
gyémántos nyálcseppek a párnán,
megannyi gömbölyded naptükör.
A hajnal legelső, apró rezdülése
táguló pupillák mélyébe vetülve
villódzó szikrákként tündököl.
*
mintha ősi bűnöket
mosna a könny, a gyűlölet
tespedt iszap-hordalékát,
felgyülemlett szív-töltetet,
s a szaporán pergő cseppek
apránként oldva a testnek
vétkeit, magukba rejtőn
nyelnék el végleg a múltat –
a szántók pőre ráncait
mélyíti, vájja az égi
könnyeső, hogy reggelre
fényes, gyolcsfehér lélekkel,
hóarccal, parázs szemekkel
keljen a szelídült világ
*
A korlát vaspálcáira szabálytalan
merőlegeset rajzol szoknyája korca,
acélszín párhuzamokat metsző rőt
egyenest, azaz majdnem, a csípővonal
beleront a tiszta, hűvös geometriába,
és kétoldalt kajlává teszi a végeket,
a helyzeten mit sem javít, hogy az apró
halcsont gombot visszabújtatja, a rejtett,
belső kapocsra bízva immár a muszlin-
semmiséget – a kajlaság maradt, csak
derekán csusszant lejjebb a szoknya,
a köldökhatárig, alul térdközépig, de még
látni engedve a combhajlat félkörívét,
miközben könnyeden lépdel a lépcsőforduló felé
*
Pillák alól részekre hullva gurul szerteszét a reggel, hogy
hangokká, színekké bomolva ébressze kicsiny halálából a várost,
fénye villanó tűkként lyuggatja a ködfüggöny lágy szövetét,
fűszeres óbor-illat vegyül a légben frissensült kenyér szagával,
azúr, vadszilva- és sáfrányszín festi a táj pompás akvarelljét,
a tárgyak, formák kontúrja egyre élesebb, porcelán-vonást ölt
minden szembogár mélyéről kinéző lélek, az írisz kékje vedlő
házsorok, utcaseprők, gazdátlan kutyák tükre, foncsorosan csillan
akár a tócsák, vagy a járdaszegélyre erezett, nyákos csigavonal
hangokká, színekké bomolva ébressze kicsiny halálából a várost,
fénye villanó tűkként lyuggatja a ködfüggöny lágy szövetét,
fűszeres óbor-illat vegyül a légben frissensült kenyér szagával,
azúr, vadszilva- és sáfrányszín festi a táj pompás akvarelljét,
a tárgyak, formák kontúrja egyre élesebb, porcelán-vonást ölt
minden szembogár mélyéről kinéző lélek, az írisz kékje vedlő
házsorok, utcaseprők, gazdátlan kutyák tükre, foncsorosan csillan
akár a tócsák, vagy a járdaszegélyre erezett, nyákos csigavonal
Csík Mónika (1978-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése