Kenéz Ferenc: Zárni a házat
(Gizella nővéremnek)
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni a
házat,
a dombról lassan
közeleg
az M-Nullás járat.
A rózsa, a rezsó, a lepke
marad majd másra
a házban,
rajtunk a kabát
s csak toporgunk
a télikabátban.
Zárni kell, zárni a
házat,
s beköltözni
valami
másba
(s meglehet,
már egy másik én
öltözött be
a télikabátba).
Az úton évek
jönnek-mennek,
nagy történetek
viszik a vérünk,
ám hol egykor
csodák fakadtak,
csak legyintés vár,
mire odaérünk.
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni
a házat,
isten lóbálja
kezében
a kulcsot,
az ördög
buherálja
a zárat,
csak a halandó nem látja
pontosan
se a kulcsot, se a zárat.
Recseg, ropog a kert,
verte október aranya,
s most november
ezüstje veri,
fénylik, miként
a sztaniol,
ha gyermek repesztgeti,
tudásunk lehet-e erről
több annál, mint amit látunk,
hogy foszló aranyban, ezüstben
mintázódik a magányunk.
A kertek alatt
vonatok hangja
robog a néma síneken,
és egyre
messzebbről világít
mindannyiunknak
a szerelem.
Még visszhangzik
a kert nyara,
de fasorból kifut
a sugara,
s utána lopózik
mindenünk,
mi is történik
mivelünk?
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni
a házat,
az idő nem szól,
nem magyaráz,
ezt-azt még leporol s int:
magadban van
a magyarázat.
Még összetart és
egyben tart
földrengéssel
és családdal,
csak azzal nem tart
össze már, csak azzal nem,
a mázzal.
Kitüremlik már
mindenünk, minden hibánk,
hitvány pontunk,
a zúgó kertben
kettéreccsenve
dől oldalra,
jövőbenézőn,
egy-egy
tornyunk.
De megmarad tán,
gondolom,
megmarad
a szólás,
a visszafordult
cetből ím
elibénk térül
Jónás,
nyikorgatja a kiskaput,
nézi a zárat
s a házat,
majd fellépdel
a küszöbig
s átöleli vállad.
Ennyi csak az üzenet
e végső őszi házban,
ahonnan lassan eltűnünk
egy kikopott kabátban.
Valahol lövők
hangja szól,
majd harang kondul
az estbe,
Jónás köddé válva int,
és eltűnik Nekeresdbe.
A ház marad,
még mindig, itt,
a beszürkülő tájon,
Jónás jártát
nem őrzi más,
csak tökindánk
az ágon.
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni
a házat,
a dombról egyre
közeleg
az M-Nullás járat,
rendre mindenkit
összeszed s
(hogy ne legyek oly pátoszos!)
tovább zötyög
a kisbusz,
s lábunk nyomán
végigsöpör
hű gondnokunk,
a himnusz.
zárni kell, zárni a
házat,
a dombról lassan
közeleg
az M-Nullás járat.
A rózsa, a rezsó, a lepke
marad majd másra
a házban,
rajtunk a kabát
s csak toporgunk
a télikabátban.
Zárni kell, zárni a
házat,
s beköltözni
valami
másba
(s meglehet,
már egy másik én
öltözött be
a télikabátba).
Az úton évek
jönnek-mennek,
nagy történetek
viszik a vérünk,
ám hol egykor
csodák fakadtak,
csak legyintés vár,
mire odaérünk.
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni
a házat,
isten lóbálja
kezében
a kulcsot,
az ördög
buherálja
a zárat,
csak a halandó nem látja
pontosan
se a kulcsot, se a zárat.
Recseg, ropog a kert,
verte október aranya,
s most november
ezüstje veri,
fénylik, miként
a sztaniol,
ha gyermek repesztgeti,
tudásunk lehet-e erről
több annál, mint amit látunk,
hogy foszló aranyban, ezüstben
mintázódik a magányunk.
A kertek alatt
vonatok hangja
robog a néma síneken,
és egyre
messzebbről világít
mindannyiunknak
a szerelem.
Még visszhangzik
a kert nyara,
de fasorból kifut
a sugara,
s utána lopózik
mindenünk,
mi is történik
mivelünk?
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni
a házat,
az idő nem szól,
nem magyaráz,
ezt-azt még leporol s int:
magadban van
a magyarázat.
Még összetart és
egyben tart
földrengéssel
és családdal,
csak azzal nem tart
össze már, csak azzal nem,
a mázzal.
Kitüremlik már
mindenünk, minden hibánk,
hitvány pontunk,
a zúgó kertben
kettéreccsenve
dől oldalra,
jövőbenézőn,
egy-egy
tornyunk.
De megmarad tán,
gondolom,
megmarad
a szólás,
a visszafordult
cetből ím
elibénk térül
Jónás,
nyikorgatja a kiskaput,
nézi a zárat
s a házat,
majd fellépdel
a küszöbig
s átöleli vállad.
Ennyi csak az üzenet
e végső őszi házban,
ahonnan lassan eltűnünk
egy kikopott kabátban.
Valahol lövők
hangja szól,
majd harang kondul
az estbe,
Jónás köddé válva int,
és eltűnik Nekeresdbe.
A ház marad,
még mindig, itt,
a beszürkülő tájon,
Jónás jártát
nem őrzi más,
csak tökindánk
az ágon.
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni
a házat,
a dombról egyre
közeleg
az M-Nullás járat,
rendre mindenkit
összeszed s
(hogy ne legyek oly pátoszos!)
tovább zötyög
a kisbusz,
s lábunk nyomán
végigsöpör
hű gondnokunk,
a himnusz.
Kenéz Ferenc (1944-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése