Jánosházy György: Mikor a színek kifakulnak…
Leolvad már a mennybolt tiszta kékje,
és lecsurog mélán az ablakon;
nyűtt, piszkos takaró terül az égre,
s a szűk utcára is, ahol lakom.
A színek elmosódnak, kifakul
az élveteg virágok tarka szirma,
a világ szürke unalomba fúl,
egy felhő mintha szürke könnyet sírna.
Elhalt a színek nyári muzsikája,
a város csöndes, puszta és komor.
Pállott utcákon még ki kóborol?
Redves házak közt terjengő homályba’
az éj bujkáló népe oldalog:
szerelmesek, kéjnők és tolvajok.
és lecsurog mélán az ablakon;
nyűtt, piszkos takaró terül az égre,
s a szűk utcára is, ahol lakom.
A színek elmosódnak, kifakul
az élveteg virágok tarka szirma,
a világ szürke unalomba fúl,
egy felhő mintha szürke könnyet sírna.
Elhalt a színek nyári muzsikája,
a város csöndes, puszta és komor.
Pállott utcákon még ki kóborol?
Redves házak közt terjengő homályba’
az éj bujkáló népe oldalog:
szerelmesek, kéjnők és tolvajok.
Jánosházy György (1922-2015)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése