Papp-Für János: árnyékapa

hallgatom a belőled ittmaradt csöndet,
arcod éleit próbálom magamon felkutatni,
kitapintani a lekopott érintéseket,
leginkább a hasonlóság fáj,
a különbséget már valahogy elviselem.
az emlékek térhálóján végigjárom
az összes játszóteret, ahol soha nem voltam,
átugrálok minden árkot és virágágyást.
észveszejtve rohanok minden labda után,
te rám szólsz a veszélyes kereszteződésnél,
hónom alá nyúlsz, és átviszel nyakadban az úton.
minden illatodat magamba szívom,
eszem ágában sincs kapaszkodni,
megbízok minden mozdulatban.
esténként magamhoz ölelem
a legelső plüssállatkát, amit még tőled kaptam.
úgy szorítom, hogy beleizzad a tenyerem,
de a jóéjtpuszikra már nem emlékszem.
pedig azt hiszem, ezért nem féltem a sötétben,
lehetett akármilyen mély is az éjszaka.
olyan volt, akár egy égve felejtett lámpa
a résre nyitott ajtó mögött egy visszhangzó folyosón.
ezen az ajtón léptél be reggelente a szobába,
és ugyanezt az ajtót zártad be magad mögött,
elfojtva tőlem azt a halvány, maradék fényt,
ami most megvilágíthatná árnyékos arcodat,
ahol találhatnék egyezéseket,
megkereshetném azt a hasonlóságot,
ami kapaszkodás nélkül ülne a nyakamba,
és azt, amitől nem sajognának
azok az átkozott különbségek.

Papp-Für János (1976-)