Lászlóffy Csaba: Adventi elégia
Lázas a venyige, lát lebegni angyalhajat.
Bár régóta minden egyirányba halad,
sorvadás felé – ugye lesz, aki megáld?
Világi szózatok s balszerencse közt szétzilált
estéinket és gyertyapislogású, a sötéttől
szeppent gyermekeinket (ha kilógnak a képből).
Belül végleges bélyeget viselsz már,
a helyzet foglya vagy; reményeiddel felszáll
bőröd alól a félszek gőze is.
Lélek, te bacilustól sose féltett,
jövőd története arcnélküli, hamis:
a marást ebnyálával gyógyító ígéret!
Valami visszafog, valami hajt előre:
rejtőzködés vagy kockázat? – egész emberöltőre
kiszabva.
Midőn késélen pihen a morzsa még,
a ház kamillaillatú és csukva a spalét,
s a sáros lépcsőn – láss csodát! – a hó megállt;
mikor a hazugság még nem artikulált,
s szemedből a kétséget kitörölve véd
a múlékonyság egyszeri esélye. ("Jó a lét!”)
Mohóságod még gyanút faló erő;
kivárni AZT! –
(Már dermed vér s velő,
a csempekályhának feszítve hátad
állsz ellent a ködöt gomolygó világnak?
S ha majd az elnapolt feleletek helyén
lyukak tátognak?! –
“Az egy más regény.”)
Advent ideje. Jaj, rosszul gittelt ablakközön
be ne szivárogjon a koszszínű közöny.
Ahogy a talmi csillogásban óvtad őt,
védd meg, Uram, az esendőt a változás előtt,
mutass neki folytonosságot, ott, hol semlegességet
mímelő sima arc szürkíti el a földi létet.
Nemcsak vad puskacsövön csap ki a gyűlölet sárga
lángja; beszűkül a szem, hogy célba találja
lelked közepét. A képzőket, ragokat.
Néma tusák – hiéna sunyiság követi nyomodat.
Annak iszonyata, mit hátrahagysz (nem a halál),
legörnyeszt, még ha nem is kell okádnod:
annyi minden nem jöhet el, miért muszáj
mégis tehetetlenül várnod? – – – –
A légben már angyalhaj sem lebeg;
csak korom patináz agyagból gyúrt tetemeket.
Bár régóta minden egyirányba halad,
sorvadás felé – ugye lesz, aki megáld?
Világi szózatok s balszerencse közt szétzilált
estéinket és gyertyapislogású, a sötéttől
szeppent gyermekeinket (ha kilógnak a képből).
Belül végleges bélyeget viselsz már,
a helyzet foglya vagy; reményeiddel felszáll
bőröd alól a félszek gőze is.
Lélek, te bacilustól sose féltett,
jövőd története arcnélküli, hamis:
a marást ebnyálával gyógyító ígéret!
Valami visszafog, valami hajt előre:
rejtőzködés vagy kockázat? – egész emberöltőre
kiszabva.
Midőn késélen pihen a morzsa még,
a ház kamillaillatú és csukva a spalét,
s a sáros lépcsőn – láss csodát! – a hó megállt;
mikor a hazugság még nem artikulált,
s szemedből a kétséget kitörölve véd
a múlékonyság egyszeri esélye. ("Jó a lét!”)
Mohóságod még gyanút faló erő;
kivárni AZT! –
(Már dermed vér s velő,
a csempekályhának feszítve hátad
állsz ellent a ködöt gomolygó világnak?
S ha majd az elnapolt feleletek helyén
lyukak tátognak?! –
“Az egy más regény.”)
Advent ideje. Jaj, rosszul gittelt ablakközön
be ne szivárogjon a koszszínű közöny.
Ahogy a talmi csillogásban óvtad őt,
védd meg, Uram, az esendőt a változás előtt,
mutass neki folytonosságot, ott, hol semlegességet
mímelő sima arc szürkíti el a földi létet.
Nemcsak vad puskacsövön csap ki a gyűlölet sárga
lángja; beszűkül a szem, hogy célba találja
lelked közepét. A képzőket, ragokat.
Néma tusák – hiéna sunyiság követi nyomodat.
Annak iszonyata, mit hátrahagysz (nem a halál),
legörnyeszt, még ha nem is kell okádnod:
annyi minden nem jöhet el, miért muszáj
mégis tehetetlenül várnod? – – – –
A légben már angyalhaj sem lebeg;
csak korom patináz agyagból gyúrt tetemeket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése