Borbély Szilárd: [Virágpiac]
Nyáron jó visszagondolni a télre, a tél
hangulataira. Télen meg fordítva, és
ez sem meglepő. Szóval amikor nyár van,
és mindig minden olyan nagy,
az ég is, ha vannak is, nagyon
magasan a felhők. Kicsi és körül
határolatlan felhők ezek. Amolyan szétszórt,
bizonytalan valamik, kevésen múlik,
hogy egyáltalán ott vannak. Ettől
annyira rokonszenvesek. Nekem mindenképp.
Illendő és szép (is) azt mondani
rájuk, hogy bárányfelhők.
Mert szeretem az elmúló dolgokat
az októberi estékben. A ködöt a lámpafényben.
Ez lehet az oka, hogy nyáron
szívesen gondolok vissza a télre.
Ez nekem biztonságot ad. Hogy ez sem,
mármint a nyár, nem fog túl soká
tartani. Pedig, ahogy mondom,
azt mindenképp szeretem, ahogy ilyenkor
a télre gondolok. A szűk estékben
gyorsan bealkonyuló égre. A füstös kis
utcákra. Ha már leesett, a járdákon
eltaposott hó is szépnek tűnik
most nekem. A cipők (is), amelyek járnak
közöttünk. Esténként az utcákon
a tolongás, ki boltba megy, ki presszókba
lép be. Majd ki, a kapualjakból
kicsap valami meleg pára. És fel
ismerem a szagok közt a kávézók
illatát, a pizza szagát, a friss
kenyérét. Pékáru, pékség, sütöde,
ilyen szavakat lehet olvasni az ilyen
szagok közelében. A sötétben,
az állandó lámpafényben, a ködben
erősebbek az illatok. Ezt gondolom,
mindenki tapasztalta már. Ahogy
éjszaka tisztábbak a hangok.
A tél és az éjszaka össze kapcsolódik
számomra. A téli éj, így olyan
kemény, a téli éjszaka, már kedvesebb.
Az élet mélye, amikor minden közel
van, közel van hozzám, egymáshoz,
közel vagyok hozzá, (meg)közelítem.
Közel a halálhoz. Az élet mélye.
De ezek nagy szavak. És ami marad,
az a jégbefagyott halak (persze,
hogy fagyasztott) hideg
csillogása a piacon. Majd alkudni
fogok rájuk. Mert szeretem
az emberek kezét, az ujjak végét
szabadon hagyó kesztyűkben. A zúzmarás
krumplikat ahogy felkavarják. Ahogy
minden összekeveredik (a piacokon)
mindennel. Krizantémok borítják el ilyenkor
a standokat. A krizantémok nehéz,
téli illata, mint súlyos pára, (mint)
hideg köd. A lehelet, ahogy a szájukból
kicsap, amikor nevetnek. És a hang,
amely egyre messzebbre kerül. Tompább
lesz, ahogy befordulok egy mellékutcába.
Mindez most olyan szép, ahogy írom
le, hogy azt gondolnám, télen akár boldog
is lehetnék. Pedig leginkább ilyenkor
szeretnék nem élni. Most olyan (is), ahogy
visszagondolok (egy télre), mintha a halálom
utáni utcákra gondolnék. Ahogy vissza
gondolok a télre, az elkövetkezőre
gondolok, egy estére a lámpafényben.
A meleg kabátra, városokra.
hangulataira. Télen meg fordítva, és
ez sem meglepő. Szóval amikor nyár van,
és mindig minden olyan nagy,
az ég is, ha vannak is, nagyon
magasan a felhők. Kicsi és körül
határolatlan felhők ezek. Amolyan szétszórt,
bizonytalan valamik, kevésen múlik,
hogy egyáltalán ott vannak. Ettől
annyira rokonszenvesek. Nekem mindenképp.
Illendő és szép (is) azt mondani
rájuk, hogy bárányfelhők.
Mert szeretem az elmúló dolgokat
az októberi estékben. A ködöt a lámpafényben.
Ez lehet az oka, hogy nyáron
szívesen gondolok vissza a télre.
Ez nekem biztonságot ad. Hogy ez sem,
mármint a nyár, nem fog túl soká
tartani. Pedig, ahogy mondom,
azt mindenképp szeretem, ahogy ilyenkor
a télre gondolok. A szűk estékben
gyorsan bealkonyuló égre. A füstös kis
utcákra. Ha már leesett, a járdákon
eltaposott hó is szépnek tűnik
most nekem. A cipők (is), amelyek járnak
közöttünk. Esténként az utcákon
a tolongás, ki boltba megy, ki presszókba
lép be. Majd ki, a kapualjakból
kicsap valami meleg pára. És fel
ismerem a szagok közt a kávézók
illatát, a pizza szagát, a friss
kenyérét. Pékáru, pékség, sütöde,
ilyen szavakat lehet olvasni az ilyen
szagok közelében. A sötétben,
az állandó lámpafényben, a ködben
erősebbek az illatok. Ezt gondolom,
mindenki tapasztalta már. Ahogy
éjszaka tisztábbak a hangok.
A tél és az éjszaka össze kapcsolódik
számomra. A téli éj, így olyan
kemény, a téli éjszaka, már kedvesebb.
Az élet mélye, amikor minden közel
van, közel van hozzám, egymáshoz,
közel vagyok hozzá, (meg)közelítem.
Közel a halálhoz. Az élet mélye.
De ezek nagy szavak. És ami marad,
az a jégbefagyott halak (persze,
hogy fagyasztott) hideg
csillogása a piacon. Majd alkudni
fogok rájuk. Mert szeretem
az emberek kezét, az ujjak végét
szabadon hagyó kesztyűkben. A zúzmarás
krumplikat ahogy felkavarják. Ahogy
minden összekeveredik (a piacokon)
mindennel. Krizantémok borítják el ilyenkor
a standokat. A krizantémok nehéz,
téli illata, mint súlyos pára, (mint)
hideg köd. A lehelet, ahogy a szájukból
kicsap, amikor nevetnek. És a hang,
amely egyre messzebbre kerül. Tompább
lesz, ahogy befordulok egy mellékutcába.
Mindez most olyan szép, ahogy írom
le, hogy azt gondolnám, télen akár boldog
is lehetnék. Pedig leginkább ilyenkor
szeretnék nem élni. Most olyan (is), ahogy
visszagondolok (egy télre), mintha a halálom
utáni utcákra gondolnék. Ahogy vissza
gondolok a télre, az elkövetkezőre
gondolok, egy estére a lámpafényben.
A meleg kabátra, városokra.
Borbély Szilárd (1963-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése