Kántor Péter: Találkozás

Oszip Mandelstam emlékére

Nem láttam finom ujjaid között
remegni a papírt, s áttűnni kék korokba,
pergő homokba, katedrálisokba,
csipkézett mellkasú dalos, Oszip!

Nem láttam, hogy röpít a szán tova
a Jenyiszej felé, s a képzelet magas,
sötét fenyői hogy ragadnak el,
s lábad elé hogy szórnak csillagot:

Sósízű könnyeket, szitáló szűz havat.
Nem láttalak, s nem hallottam szavad.
Készültem könnyű szívvel, lelkesen
görög grundokra, örök májusokra.

Puncsot mégis töltöttél poharamba:
lángoló, ritka szeszt, pazar zenét.
Igyál, mondtad, e bánat is tiéd,
és tiéd minden rikoltó kakas!

A virradatok is, nagybolyhú sálam is,
mely volt talán, kristályos éjt fakasztó.
Vakmerő emberi csínyeim is tiéid:
emlékek sokszáz sivatagi napból.

Nem virrasztottam át a Néva-parton,
s az Ararát sudár vidékein
egy éjszakát sem, nem kerestelek
Voronyezs, Vlagyivosztok vak sarában.

Csak ültem itt, s idejöttél utánam…
Olvastalak: remegve, fogvacogva.
Miként a gyertya, hajlottam föléd –
a hűvös vízre, tűzforró homokra.

Elszállt az isten. – Nem is volt soha,
csak csillapíthatatlan szomjúságunk. –
Te mondtad ezt? Vagy rád emlékezem?
Dereng a föld: szerelmünk és magányunk.

Kántor Péter (1949-2021)