Borbély Szilárd: [Őszelő]

<Amikor> annyi az édesség. Olyan émelyítő,
alig kibírható, annyi kószálás, keresés. A gyümölcsök,
a kifinomult, a vakítóan tiszta levegő, <az ég>
ahogy egyre emelkedik. Elválik magától, alig észrevehetően,
mint egy nehéz illat, ahogy megrezdül, egy levél
a többi közt, ellebeg, lassan, nagyon, nagyon lassan,
<egy reggel> megremeg a táj. Köd hömpölyög át
az örökzöldeken, a sövényeken, beburkol, minden
megfakul, eltávolodik <magától>. Aki átvág
ilyenkor a fák között, hirtelen ér ki a tisztásra,
nem néz körül. Minden olyan éles, <olyan>
telt, magában áll. Túlcsordul magán, szétfeszíti
<azt>, már nem képest átfogni. Most minden több
önmagánál, az emlékezete, a beteljesülés
összemosódik, túlnyúlik rajta, egy ideig, <még,
amíg> elmosódik, fölszáll, kipattan, lehull.
Hirtelen lesz este, megnőnek a zajok, minden közel
jön, még <egyszer> visszatereli a meleg
esti szél, az ég pereme fölszakad, minden lebegő
egy kicsit, határozatlan, nem tudja eldönteni.
Sokáig sétál az utcákon, a parkban <rejtett> ösvényekre tér,
majd kispresszókba ül be, kávét iszik vagy édes,
meleg teát. Az este tele van ízekkel, szagokkal,
<felvillanó> színekkel, az utcalámpák <aláomló> fénye,
nagy üvegharangok, lengenek a lombok közt, a kivilágított
kirakatok, az eszpresszókban beszélgető emberek, mások
hallgatják őket. Ebben a zsúfoltságban egy évszak,
amikor hamar sötétedik, <és fáj, hogy nem ez,> az a boldogság.

Borbély Szilárd (1963-2014)