Lovász Krisztina: Arról, hogy mi a jó (2.)

Játékban csalni, hadd nyerjen az a gyerek, de aztán kajánul mégsem hagyni.
Kikiáltani a vécéről, hogy elfogyott a papír, várni, míg beadod.
Álmodni veled, aztán felébredni, hogy ott vagy.
Egyedül beülni a moziba, és ott nevetni, ahol mások nem.
A sötétben megsejteni, hogy ki néz rosszallóan.
Gyorsan elmenekülni, ha felkapcsolják a lámpát,
vagy inkább megvárni, hogy megnézhessenek.
A villamoson idegenek szemébe nézni. Elfeledettnek lenni egy délután.
A csipkefüggönyt félrehúzni, szemérmes tájban havazást nézni.
Aztán az esőt, ahogy madarak keresnek menedéket.
Elindulni, megérkezni oda, ahol madarak keresnek menedéket.
Kibontani a téliszalámis zsemlét, ahogy megindul a vonat.
A főtt tojásba beleharapni, ugyanott. Hajnalban felriadni, majd visszaaludni.
A körfolyosóra kiállni és félni a szürkületi denevérektől,
mert kell még egy cigi. Közben észrevenni a nemzetközi űrállomást,
amint éppen a kihasított udvarnyi ég felett, integetni a semmibe.
Ebben a pillanatban baráttól üzenetet kapni, hogy gyereke lesz,
lehet majd játszani vele, hadd nyerjen az a gyerek, de most igazán hagynád.

Lovász Krisztina (1970-)