Tönköl József: Majd úgy teszünk

Akkor sincs nyár, ha egek alól idefútt szalmakazlakat látsz,
hátukban megfehéredett vonyogókat, ha megérkezel ide,
arany lángokba, a hegy alá, oda,
ahol a madár piros-nehéz csőrét cseresznyébe mártja,
ha hajad beborítja a mezőt, és hirtelen valami történik,
összekuszálódnak a dolgok, az utolsó remegés a tied,
fából forradt édes-sötét macskaméz, egy nép árvasága,
melegednek dunyhák, dobognak újra a domb dobjai,
megérkezünk, érezzük a föld fanyar illatát, lüktetését,
kiszakadunk az időből, júniusra vált Medárd,
sorvadnak a zöld szőlőszemek, magzat magzat mellett,
várnak minket vándorútra kergetett pásztorok,
s ha egyszer mégis megtörténik a találkozás,
mélytengeri páskomban úszunk együtt, ahogy a rózsák,
de hova, hova? tudtuk, hogy így lesz, tudtuk mi már,
amikor szédelegtünk hegyláncokon,
mint az, aki a völgy felől hó-patkók muzsikáját hallja,
a szomszéd pincéből valami éneket,
a szárított bazsalikomot száraz, hűvös helyre teszi,
tudja, kérdezni kell villámokról, megkérgesedett tűzről,
majd úgy teszünk,
mintha nem egymást gyűlölnénk, mint a szeretők,
mintha lombtarajokat látnánk a holdban s a hold mögött.

Tönköl József (1948-)