Ijjas Tamás : A zsibbadás lassú hóesése
Nyújtott karral, nyitott tenyérrel
csalogatom közelebb az eget,
várom az apró tűszúrásokat,
ahogy egy-egy hókristály karistolja
a bőrt, ha már évek óta nincs odakint
fehér karácsony, legalább bennem
kezdődjön el a zsibbadás lassú
hóesése, csak állok a kapu előtt,
mint egy kilomtalanított karosszék,
aminek a huzatát egy magányos
fenék leheletvékonyra koptatta,
talán erre jár egy kárpitos, aki
meghallja az éneket, a rugók dalát,
mert a fotel rugói úgy zengenek,
akár az angyalok, talán megpillantja
a kárpitos az ünnep emelkedését,
és hazaviszi sóhajokkal kísérve
a nehéz bútordarabot, csak állok
a kapu előtt kinyújtott karral, becsukott
szemmel, és mikor megérzem
az első tűszúrásokat, kinyitom
újra, s mintha én lennék a köd szája,
meglátom a fehér gomolygást,
a leheletemet, ez lenne az ünnep
szelleme, belenyúlok, akár a frissen
fejt tej, meleg, és tele az utca,
mennyi ember, mennyi néma,
fehér ének, a hóra hiába vártam,
de amink van, az felfele száll.
csalogatom közelebb az eget,
várom az apró tűszúrásokat,
ahogy egy-egy hókristály karistolja
a bőrt, ha már évek óta nincs odakint
fehér karácsony, legalább bennem
kezdődjön el a zsibbadás lassú
hóesése, csak állok a kapu előtt,
mint egy kilomtalanított karosszék,
aminek a huzatát egy magányos
fenék leheletvékonyra koptatta,
talán erre jár egy kárpitos, aki
meghallja az éneket, a rugók dalát,
mert a fotel rugói úgy zengenek,
akár az angyalok, talán megpillantja
a kárpitos az ünnep emelkedését,
és hazaviszi sóhajokkal kísérve
a nehéz bútordarabot, csak állok
a kapu előtt kinyújtott karral, becsukott
szemmel, és mikor megérzem
az első tűszúrásokat, kinyitom
újra, s mintha én lennék a köd szája,
meglátom a fehér gomolygást,
a leheletemet, ez lenne az ünnep
szelleme, belenyúlok, akár a frissen
fejt tej, meleg, és tele az utca,
mennyi ember, mennyi néma,
fehér ének, a hóra hiába vártam,
de amink van, az felfele száll.
Ijjas Tamás (1978-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése