Hartay Csaba: Évszakszédelgés

Van valami sürgető a tavaszbetörésben.
Hogy most már le kell rúgni magunkról
a mozdulatlan táj egyszínű plédjét.
Pedig forró alvások párnázták ki éjeinket.
Belénk volt zárva valami leragadt időtlenség.
Egy beszélgetés, amiben a hallgatások hosszabbak.
Visszafordulni most, hogy ne sürgessen a kikelet
leállíthatatlan riasztóberendezése.
Még lennie kell két ép hétnek a lerombolt januárban.
Az elsietett február után
lennie kell egy fagyhuzatos barlangnak.
Van ott egy végső ásítás, egy óratölcsér.
Egy félrevezető tiltás a zsákutca bejáratánál.
De már menthetetlenül örvénylik
a kiolvadt, áradó folyó.
Valakiknek érdeke, hogy minden
belakott helyiséget idő előtt elhagyjunk.
El akarják zárni előlünk szűk múltunkat.
Ébredésünk pillanatában máris
száz évre titkosítják az álomaktákat.
Kizavarnak bennünket fűtött megszokásainkból.
Odakint szél fúj, darazsak, méhek
kóvályognak a langy hazugságok között.
Kié legyen ez az idegen tavasz?
Megszerettetnek velünk egy újabb hőemelkedést,
hogy utána lázasan hallucináljunk a fülledt táj
gázok által lezárt, áttetsző kupolaburka alatt.
Szükségük van ránk az évszakok szédelgéseihez.

Hartay Csaba (1977-)