Mestyán Ádám: Mindenféle parttalanba csapva

Minden határt beszakítva, mindenféle parttalanba
csapva, hogy legyen újra és mindig valaki másik,
hogy ne a sínek közé, és ne fájjon, ha kilátszik,
hogy ne fájjon, ha azt mondja: többé már nem,
hogy ne higgye, hogy én többé már sosem,
hogy legyen mindig valaki más itt, legyen más itt,
ne a kidülledő szemekben tétovázó félelem,
hogy jaj, most mit fog csinálni, jaj, most mi legyen,
mert nincsen más, csak egy rettentő arc, a sajátom,
az arcom, ahogy eltorzul, és átdereng rajta a másik,
mert a parttalanban minden nyoma elveszett,
és csak az a lassú, iszonyú fekete szárny intett,
hogy újra és még egyszer, csak legyen már itt,
hogy ne a döbbenet, ne a halálra nyíló mozdulat,
ne az a nevetés, ne az a tekintet, ne az a fordulat,
vagy igenis, haljon meg, haljon meg, ha nincs itt,
mert minden határt beszakítva, mindenféle
parttalanba csapva őrjöng bennem a másik.

Mestyán Ádám (1979-)