Lélekszirteken

Egy könyv, ahogy a polcról leesik, egy hír megint arról, hogy mi van itt, egy álom, hova foszlik, keresem, felébredek, nem lesz meg sohasem. Várady Szabolcs (1943-)

sorsom csillagtalan, nem kordázzák lelkemet az éjbe dobált fények, s bár húsba roskadt lényemen bút, börtönt térdepelnek rémek, a vérbajos végzetet kiköpöm, hozzám az Angyal jár vendégnek... … és Te, a fülledt kispolgári ólba, hol dagonyánk durva doha leng az érzékennyé tágult orrba, s lelkünk Atlaszként roskadja sóvárgásaink, mely mint gyűrűző üresség taszíthat a porba a pokol csábos paradicsomában szavam van, szívem s más nincsen, gyomromban koroghat az állat, zord szemem szikráival ítélhet a minden, ám ha lármázik az ördög, gyúl bennem az Isten szó és szív mind széped elé hajtva, hol hüppögő hitványak cukros könnye a szentet is bolonddá itatja, de a szó és szív, mely kardom s angyalom, kibomló lótuszod őrzi és áthatja aki csillagtalanul vándorol, nehezen lel a léptéhez léptet, nem üldözi azt, mint hőst a bukás, az éji boltozatra karcolt végzet, hát ereszd el bősz fátumodat, s lépd velem a Létet Molnár Gábor (1978-)

A szája mindnek méla, bágyadt, a lelkük fényes, végtelen. S valami vágy (tán bűnre vágynak) álmukban néha megjelen. Egymáshoz mind hasonlít egyként. Az Úr kertjének hajlatán hallgatnak, néma hangközökként az Ő hatalmas dallamán. De egy-egy szárnymozdulatukra a lég örvénnyel megtelik, mintha szobrászkezébe fogva az Úr lapozná sustorogva a Kezdet súlyos könyveit. Nemes Nagy Ágnes fordítása Angyalok A szájuk fáradt, szürke szinte, a lelkük fénylik, s nincs szegély. S vágyakozást (mi bűnbe vinne) hoz néha az álom-szeszély. Hasonlít mindegyik alakja; s Isten kertjeiben hallgat, mint sok-sok hangköz alkotta hatalmát jelző, nagy dallam. Csak szárnyukat meglobogtatva mozdul levegő örvénye: mintha Isten - kezében tartva - szobrászként belelapozgatna a Kezdet sötét könyvébe. Tauber Ferenc fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

A hajnal előtti telihold éppen telibe találja a kert közepén álló nyírfa ágait, mintha alulról lenne megvilágítva, fehéren izzik az éjszakában, mint egy jelenés, nem lehet tőle aludni sem, és persze nem is szabad, nézni kell, kimenni a kertbe, csukott szemmel sétálni körbe a fa körül, érezni a sötét izzását, megszédülni, leülni alá egy kőre, és csak nézni, ahogy a fehér felhők mögül a holdfényben kirajzolódik az égen egy meztelen angyal sziluettje, és éppen esőt kémlelő tenyeredbe hullik egy hófehér angyalszeméremszőrpihetoll, de lehet, hogy a szomszéd ház padlásán lakó öreg bagoly hullatja tollait vadászat közben, vagy csak egy fehér nyírfakéreg- foszlány, amit a képzelet kiszámíthatósága szeret költői túlzásokkal felruházni olykor. Jász Attila (1966-)

a látás képességét megkaptuk a színelátás várat csak magára mégsem vesszük észre azt amiben orra bukunk, a gerendát sem, csak azt a hegyes szálkát a köröm alatt, a szembe szúrva tükör által homályosan, füstön alkoholgőzön át, szilákon szűrt fénypászmán keresztül csak a negatívot, a fonákját nem a ragyogó jáspist és karneolt a smaragd zöld szikrázását sem a trón ragyogása nem vakít csak a zsámoly a láb alatt a legyőzött angyal utolsó sikítása, a halálhörgés halkuló moraja éget el Balaton László (1977-)

Dulux Easycare, foltálló beltéri falfestékek Az érintetlen tengerszem partján skarlát íbisz, felette a nap bíbor palástja, majd a bársony szürkület. Holdviola. Kasmír kendő óvó leplével válladon gyémántport, gyöngyöző pezsgőt iszol. Én mézes csuprom, nyakadban türkiz talizmán és korall amulett, csuklódon nemes platina és igazgyöngy. Kezedben alabástrom szelence, benne sivatagi rózsa: időtlen szépia az örök tavaszban. Az éjféli mélység ametiszt varázsa fölött indián álomfogó. Ó, az én hajnali menedékem az opál márvány, a csiszolt mészkő. A cseppkőoszlop. A sziklaerőd. Fejemen nemez süveg, ám mellemen ezüst vért, karomon római pajzs. Edzett acélon aranyfüst. Mert a mennyei erő kemény dió. A csodálatos amaránt csipkés jégvirág csupán, mestervásznam lenszövet, papirusztekercsem tölgyfaháncs. A tavaszi napfürdő rózsakvarcát és az áldott mirhát jégfolyó sodorja. Kőrizs Imre (1970-)

míg vártam rád a télvégi téren ahogy még senkire apollinaire-t láttam tovasietni és más ismerősöket nem tudom honnan este volt s még valami villanyfényesnek tűnő zsibongás de akárhogy is van nem akarom ezt az egészet így múlt időben már évszak vált évszakot kezdik fűrészelni a fáradt ágakat s a szemem veled van még most is megmérgeződve aki majdnem barna vagy Meliorisz Béla (1950-)

Csend van. A felhőkből fekete rongyok hullnak alá. Szemete az ónos égnek? Tán gépmadár piszkít ott, vagy még az sem határ? Valami más ez? Vagy: valaki? Az rója fenn az eget, aki mint egy pointillista művész céllal pettyez vaktában, és kész? (Pontatlanul pontoz pontosan. Tervszerű véletlen: pont olyan.) Varjak ezek. Nem rongyok: szebbek. (Fehér vásznon fekete pettyek.) És most a károgó társaság lejjebb kavarog, majd visszavág. S ahogy e hadsereg felrebben, tisztul lassan a kép a csendben. Sánta Gábor (1967-2016)

megjöttél ma is mint minden nap kérés nélkül de nem ellenemre bár el sose mentél csak rejtőzködsz és előbukkansz olyan természetességgel mint eső után a nap a sors váratlan és talán meg sem érdemelt ajándéka ez feloldozó kegyelem hamvas öröm látom évek rongálta egykor szép arcodat vadvízként megcsillanó szemedet amelyen a mezők rajta felejtették színüket lepkeként angyalok rajzanak körötted a fényesség áthatolhatatlan ködében mindig hozol valamit alászállsz az idő vak tárnáiba elrejtett elfelejtett kincsekért bocsáss meg én élve felejtettelek élősködök rajtad mint tapló a fán Fecske Csaba (1948-2025)

Május. Szív és torok hogy fuldokol. Isten fölöttem és az ég s lenn a fényes pokol. Egy éneket, hatalmasat és lüktető-vadat, neked. Térdig rózsában és övig a fűben kacagni, egészségesen, egyszerűen. Szeszélyt dadog a szájam és ifjú foggal harapnám a vad veszélyt. Nem félek én, mert hogyha meghalok, ezerszer élek én és szép a sorsom és szép, ezerszer szép az én koporsóm. Én. Hazug a rím, nem leszek soha vén. Ettem. Virágot, mézet, lángokat. Szerettem. Úsztam. Az elmúló folyón örök barázdát húztam s fülem körül - még egyre hallani - csörgött a hajnali folyó. Vizes hajamra lángoló csókot dobott a nyár és - hallali - nem múl el soha már. Hallod? Hogy zengenek a messze-messze halmok s a szép és mély zenét, mely csöndbe símul szívünk láza mellé, mint hogyha benne most is hullám csobogna s a nyugtalan folyó emelné. A parton a boldogságomat magasba tartom atléta-kézzel és fejem könnyű ábrándra fektetem. Így dalolok, egészen és betelten, amíg az élet záporozva hull rám s a lelkem viszi ...

Nem, nem zavarsz, az autóban ülök, mondod mindig, ha így este öt körül hívlak, nem is értem, miért kérdezem meg, hogy zavarlak-e, hiszen téged, így este öt körül, képtelenség lenne zavarni, te ilyenkor csak ülsz, csak ülsz az autóban, és várod, várod, hogy kilépjen, hogy haza vidd az otthonába, ahol te is élsz, így este öt körül, talán már négykor is, egészen majdnem hatig, te csak ülsz az autóban, az autóban ülök, mondod mindig. Szeretem, amikor az autóban ülsz, szeretem, mert már elvonult a napi hajtás, szeretem, mert ilyenkor lehet veled igazán beszélni, talán neked is azért annyira jó, mert biztos unatkozol, hiszen csak az autóban ülsz, mosolyogsz is sokszor, vagy nevetünk, és én még utána is mosolygok, mert ez volt az én időm, az én néhány percem, amikor az autóban ülsz – te meg az autóban ülsz, és várod. Karacs Andrea (1978-)

Azon a kiállításon alig voltak nézők, és kiállítók is fonalat szorongattak izzadtan, amit a jegy mellé kaptak, nézték, hogy csurog a falakon a festék vödrökbe, a felszedett parketta mentén, aztán táncolt az a néhány ember, ölelgette egymást férfi és nő, páran a régiek közül, más nem is kapott meghívót, csak ők, testükön viselték a vásznakat, szorosan feltekerve, mozogni alig tudtak, de összedörzsölték festői felületük, nagy buli, ahogy ígérte egy ismeretlen, csak a fonállal nem tudtak mihez kezdeni, amikor kizuhantak a torzókkal teli labirintus vadszőlővel benőtt ajtaján, és megkérdezte tőlük egy élet, hogy milyen kép ragyogott fel számukra az ablaktalan szoba közepén, láttak-e valami fényességet ott, a sötétben összekötözve, és ki ejtette el a fonalat ott, a kiömlött festéktől síkos semmiben, zokogva a kérdéstől. Wirth Imre (1964-)

Ébredni reggel és ébredni éjjel… másképp méretkezik sötét a fénnyel… az ember épp a sötétségtől éber, s fény nélkül éppen önmagához ér el… Az éjben kulcsot keres önmagához, nevetés nem köti most a világhoz, a fekvő csöndnek lélegzettel áldoz – elég a derű, amit a sötét hoz. Számtalan napok sorában egyetlen a Nap, magas és csillapíthatatlan oltalom, örökké felszáll szememben. Boldogság tudni, a Nap magasan van, és ami itt lenn napokra törik szét, fenn egyetlen tűzzé oltja a végtelenség. Báthori Csaba (1956-)

Ki nincs itt, ritkán bánik a szavakkal. Aki elment, részt kért az éjszakából. A láng még a csillagnak is világol. Néha megemel, ami lent marasztal. Amíg itt vagy, nem-léted ide látszik, s Orion fényszál reszket a hajadban. A sötétségben minden kiviláglik, ami világosban kimondhatatlan. Nem, nem tőled, hanem érted eredtem – még hiányod is betölt észrevétlen, míg elérek az éjbe épp az esten át, s lassan megédesül a sötétség, és forró lélegzetre elcserélem, ami a rideg napból itt maradt jég. Báthori Csaba (1956-)

Nem vagyok ember, nincsenek éjszakáim. Nem vagyok állat, nincsen gyorsaságom. Esténként már nem vagyok a világon. Álmaimba se, szemembe se fér szín. Letudnának, kik a semmibe mennek, de nem kérnek belőlem, akik jönnek. Már csak úgy tudok élni, ha öröknek vélem magam s a holtat elevennek. Mindent eladnék, mindent birtokolnék. Ha teremt még, aki engem teremtett, adja meg telő időmnek a rendet, s hogy ne semmi lakjon a végtelenség alján, s magasabb legyen, mi elénk jön itt lent, mint ami várhat túl a földön. Báthori Csaba (1956-)

Túl magasan vagy, hogy csak az enyém lehetnél. És túl igaz is vagy, hogy a kezdő, végző hatalmak csak egy életet adnának neked, hogy eltűnj az emlékezéssel. Születésed, örök életed egy hely – fényed minden szívben előtör, mert csillag vagy te mindenestől. Fele se voltam önmagamnak, de te már elhittél egésznek – s leguggoltak bennem a szenvedések. Azt mondtad: testvér a bánat s a béke, hogy a szél a madarak szívverése, s emelkednek is, akik vándorolnak. Báthori Csaba (1956-)

OTT ALUDTAM a kezedben, szerettél, emlékszem még rá, éjjel kifeküdtél a Hold udvarát nézni, mutattad, hol nyílik a szemem, miért hallgatok, miért nem sírok. Hajnalban vadlibák jöttek, nézted a vonulást, gágog minden – lendülő kezemet lefogtad. Átadtál föld, ég néma tömegvonzásának. Wirth Imre (1964-)