Markó Béla: Rövidítések

Ma már tudom. Nem kellett volna
rövidíteni. Amikor a sűrű erdőben
kapaszkodtunk fel a Szent Anna-tóhoz.
A már-már rugalmas gyalogösvényen.
Ilyen a fák között a talaj az évek során
lerakódott avartól. Milyen szép, ahogy
a réseken átütnek rézsút a délelőtti
napsugarak. Áttetsző, mégis súlyos
nyalábok. Valahol a ránk nehezedő
félhomály fölött nagy zuhanyrózsaként
fénylik a nap. Sokkal hosszabban,
szinte véget sem érő egyetértésben
gyalogolhattunk volna kint a kanyargó
aszfaltúton. Hiszen alig járt arra autó.
De mi siettünk. Mindig csak siettem.
Hány meg hány fölösleges rövidítés.
A kertek alatt. A mezőn. A patakon át
mezítláb, feltűrt nadrágszárral. Aztán
az együgyű meséktől is egyenesen
Jules Vernéhez, vagyis Verne Gyulához,
sőt Ray Bradburyhez. Majd hamarosan
Thomas Mannhoz. Futólépésben végig.
Megtizedelve Jókai Mórt is. Kár volt
hegyen-völgyön át. Vagy árkon-bokron.
Mintha menekülnék. Újra meg újra.
Közhely persze. Nem voltam képes
elidőzni. A járt utat követni. Felfedni
a kilométerkövek titkát. Hogy nem is
kövek, hanem piros-fehérre festett
bádogdobozok. Hátul ki is lehetett
nyitni. De csak az utászok. Mintha
valami egyszerű kulcs kellett volna
ehhez. Már nem emlékszem. Talán
képzelődöm. Kulcs a megtett távhoz.
A térhez és időhöz. Mennyi mindent
fel lehet fedezni ott is, ahol már sokan
végigmentek előtted. Rövidíteni? Mit?
A felkészülést? A várakozást? Az utazást?
A beteljesülést? Most, hogy közeledem,
megállnék mégis. Kimennék a fák közül
az útra. Lassan felfelé a szerpentineken.
Válasszátok a hosszabb utat mindig!
A kerülőt. A hajtűkanyarok különös
ígéretét. Ismét közelebb lesztek egy-egy
fordulóban ahhoz, ami volt. És távolabb
attól, ami lesz. A halványsárga délutáni nap.
A sötétzöld víz. A kihalt Szent Anna-tó.

Markó Béla (1951-)