Zalán Tibor: [ha már semmit sem tudsz szeretni bennem tekintsed önkéntes árvaságomat…]

ha már semmit sem tudsz szeretni bennem

tekintsed önkéntes árvaságomat jóságra
törekvésemet lásd e pohárra fonódó remegő kézben
ki már csak magát akarja bántani. ha a
szavaimat elhagytad hallgatásomra figyelj ha
már hallgatásom is : arra hogy megállok néha
és e naplementékben még szép is vagyok. a kegyesen
áruló világban szívükhöz szorítják kezüket a
kertitörpék és édes csókjuktól elrohad a horizontig
ringatózó mák. ne azt mondd rossz vagyok mondd azt
már mindenemmel bántalak a puszta létezéssel is
csak az ép szeretet vállalkozik rá hogy jó szándékkal
sebezzen és sértsen de szeretetünk biztosan nem jó s talán
szándékunk sem ép. ne bántsuk egymást legalább
akarattal botlásainkkor ne lökjünk egymáson nagyobbat
mint elbír kinek hátországa romhalmaz csupán
gyűlnek a csordák hogy eltapossanak
tegnap éjjel is bosszúálló kocsmák hányásszagát hozta
erkélyünkig a szél : valahol jobban átkoznak mint érdemem
szerint illenék. tegnap éjjel még ezüstbe öltöztek a
játszótéri olajos fák a kórház ablakából szülő
nő sikolya emelte ég felé a homály barna függönyeit
s a vérben úszó ordító szeretet mint éhes kés állt meg bennem
hajnalra virággal díszes volt koponyám mint a katonasírok

Zalán Tibor (1954-)