Lélekszirteken

emlékszel-e, hogy féltünk, lesz-e visszaút? Nem is csónak volt az, hanem álom: egy fájdalmas hajú révész fonta át életem, őszi rozsdafény a vízben. Túl messze vagy, repülni kell, repülni kéne, de nem megy. Egy helyben vár a várható. Wirth Imre (1964-)

I. Már annyi zöldágra vergődtem én! Abbahagyhatnám már. Mindig a versek, a szavak, mindig a hallgatás. Mindig a szerelem és a szakítás. Mindig, hogy van-e szívem. Isten van, de mostanában kerüli az égő csipkebokrokat. Minden zöldágra vergődött már annyiszor. S a csillogó zöldágakkal lassan lejár a férfikor, a nappal ágjáró szaka. Már csak szokásból rímelek, remélek. Éltem, és úgy neveztem: élet. Hej, élet, élet, élet, élet, ez aztán az élet! Ha megunom magamat, magam is hogy élek. Vajon hogy éljek? II. Beteszed magad mögött az ajtót, de bent is szörnyek vannak, legbelül. Óvod a szívedet, a szerelmedet, a szabadságodat, mint egy XXI. századi Petőfi. Köröskörül karlendítők, elitista baloldal, békéző gazemberek. Hol van számodra hely? Hej, de szeretnék holaha-zanzákat írni, csakhogy közben kiderült, valóság mégsem csupádan a nyelvben van. Ásom a boldogság gödrét magamban, a szívgödörrel nagyjából egy földrajzi pontra. II. Még elérek a napsütötte sávig, hol zöld pólóm, szürke ingem vi...

minden szárnycsapás, az odúból kiröppenő cinkék, sárga villanásuk. Óvatos kíváncsiságuk. Évek óta vártam őket, mint a borostyán, felkúszva hozzájuk tavasszal-ősszel, örvendve a sosem látott fészekalj röptének reggel, álmosan kávém szürcsölve, hisz hajnalban elmehettek, nem hallom őket. Remény volt a láthatatlan cinkeség. Alkonyodott, mikor mondtam, rég nem láttam őket. Anyám hallgatott, majd mellékesen szinte, kávét kavargatva megjegyezte, hogy a macskám madarat hagyott hajnalban, cinkét a szobám küszöbén. Wirth Imre (1964-)

Mint az alkoholisták az elvonón, elkezdek bocsánatot kérni magamtól. Ne haragudj, mondom, nem jól szerettem, nem jól nőttem fel, nem jól próbálkoztam, illetve mindig csak próbálkoztam. Kísérleteztem veled. Életeket éltem, de sohasem volt bátorságom egyetlen életet élni alfától ómegáig. A nagy szavakat is mindig rosszkor használtam, antikváriumban vett romantikát gyakoroltam. Az önostorozásba már belefáradt a kezem, az eredménytelenségbe minden másom. Nem tudom, hogy néznék önmagamra végül, és azt sem, hogy megbocsátanék-e magamnak. Demény Péter (1972-)

nem kell elsietned, ülhetsz tovább az ágy szélén, ott vagy a legközelebb gyermekkorodhoz; átöltöznöd sem muszáj, pizsamában járhatsz egész nap, csak ne lépj át a krétával meghúzott körön; onnan pont a kertre látni, a hinta romjaira, a szélcibálta lucfenyőre, melyen kifosztott szaloncukorként csüng angyalkóros testem. Szőcs Margit (1959-)

T.-hez 1 valahogy szépen szeretném most megírni ezt a verset ahogy az elsőt írtam hozzád de része lettél az életemnek ahogy a kenyér az ágy a könyvek ilyen nyersen megszokottan ahogy naponta szembejönnek elmaradnak ez is olyan 2 távolodok és érzem az egyedülséged s hogy most feladnál mindent azért hogy visszanézzek tagadván ami belőled maradt a többi szétszórva bennem az ötödik égtáj felé muszáj mennem távolodsz és hallod hogy miről hallgatnak az utcák és gyűlölöd magad mert azt gondolod most mégis visszafutnák kegyetlen vagyok tudom de te sem vagy kegyesebb a bordarács mögött villan valami és már hiába keresed 3 közelítesz nincs más választásod szemed táguló világ és én háttal állok közelítek figyel a félelem fonákja ez a vers-tekintet te nem látsz éjszakámba hajnalodik közelítek és közelítesz aztán megint lemegy a nap a vers szelíd lesz 4 írok hozzád és nem vagyok veled írok rólad és nem vagyok egyedül kirekeszteni próbálok mindent s a zűrzavar csak nő belül így valahogy mégsem megy ...

Majának Csontot tört a hideg, az állomás görnyedt hátán szoborrá fagyott egy rozsdásfarkú szerelmes pár. Nem segített már rajtunk zuhanó tűzmadár. Hónapokig zárva maradt a rézlakat. Hasztalan fújtatott a hősugárzó, mint lakkozott hajtincsek, foltos szőnyegre peregtek a virágok levelei. Nehéz szeretkezni fagypont alatt. Fekete szemedben szikrázott a vágy, erőlködött az öreg konvektor, a csapból langyos víz csöpögött. Csikókályhát hiába kerestünk, mégis olvadt a műanyag katicabogár a remegő lábú asztal fedelén. Ezt teszi a testmeleg. Összetoltunk két fázó sezlont, barangoltunk, tágult a szoba. Matrac izzott alattunk, sajnáltuk az udvaron didergő hóembert, pufajkát dobtunk a hátára, hajnalra elolvadtunk. Ádám Tamás (1954-)

a kastélyhoz vezető út vigyázó nyárfái megtanultak túlélni mindent de a múlt romokban s mi sem találjuk egymást láthatatlanokká váltunk vagy eltévedtünk megint pusztulásra ítélt törmelék között próbáljuk újra éleszteni az időtlenséget de csak a tegnapok árulásai sorakoznak fel előttünk idegenvezetőnk épp a kastélykápolna maradványai fölött kesereg ahol már hajléktalan csavargók sem húzzák meg magukat amikor hirtelen mindenkit csendre int a múlt pórusaiból átszüremlő szívverés meg-megbicsakló ritmusa Oláh András (1959-)

Libegjen át a dombokon hajnalban hószagú szélben enciánkékre tollait fesse merüljön didergő-kékbe. Libegjen át a dombokon sárga sálát porban húzza rózsák hársak nyárfák közé rejtőzzék a Tavasz utca. Libegjen át a dombokon tündököljön magas égen júliusi vasárnapok harangok hajnali szélben. Katona Kálmán

Halkul az éj. Alszanak a fák. Szerelmes leveleik összekapaszkodva a hajnalpírt várják. Keringőznek a csillagok. Jobb láb hátra, oldalt, zár. Bal előre oldalt zár. Négy negyed fordulat jobbra és így tovább. Női lépés, férfi lépés a csillagos éjszakában. pedig mindez nem más, csak egy galaktikus utazás. M. Fehérvári Judit (1962-)

Ne hagyj a csontokon állnom, te ragadj vállon, vonszolj szobádba, engem keresztfát fektess az ágyra, el innen, el fénybe, mesébe, forralt borhoz, térdemről csupa-dér csokrokat oldozz, nyakamról koszorút, gyászszalagos hámot, roskaszd le rólam fekete zászló-ruhámat, húzz-vonj szobádba holtak madarától, ezüstbetű-hemzsegésből, jég-gyöngy-szaharából, átváltoztass, életre mozgass, idomíts a létezéshez, törhetetlen értelméhez, szádban a mézhez, piros almádhoz, küszöbödön rikogatva, romboltatást, romlást, kiátkozz, láng, te szerelmes, fűtsd át a lelkem, tündér, tündér, segíts kitelelnem! Nagy László (1925-1978)

egész életünkben várakozunk valamire vágyakozunk valami után várunk a sötétlő kapualjakban kiürült termekben hó lepte kertekben valakire akit sosem láttunk látomások csendek megüresedett helyek a vonaton másoknak üzenő villamoscsilingelés de várunk mert talán mégis esetleg van értelme a sóhajok kiáltások elfúló zokogások utáni megrázó csendnek reménykedünk és várunk várunk egész életünkben várunk arra az egyre aki nem jön el A. Túri Zsuzsa (1971-)

Árnyék vagyok – utánozlak Eső leszek – megmosdatlak Könnyed voltam – elmosódtam Kálloy Molnár Péter (1970-2025)